Az életnek soha sincs vége

Ernest Dyer angol üzletember teljes biztonságban érezte magát, miután alattomosan meggyilkolta üzlettársát, Eric Tombe-ot közösen üzemeltetett versenyistállójukban 1922-ben. Tanú nem volt. Se a tett elkövetésekor, se a hulla eltün­tetésekor. Dyer a kenleyi méntelep négy emésztőgödrének egyikében helyezte örök nyugalomra volt társát. Nagy kőlap fedte a borzalmas sírt.
Nem sokkal később a gyilkos teljes nyugalomban el­költözött Scarborough-ba, ahol csekkhamisítással kereste meg mindennapi kenyerét. Ténykedése nem maradt titok­ban. Egy napon a rendőrség kopogtatott Dyer lakásának aj­taján, szembesíteni akarták egyik hamisított fizetőeszközé­vel. A csalónak, úgy látszik, nem voltak olyan jó idegei, ami egy gyilkosnak feltétlen kell, mert agyonlőtte magát, mielőtt még a rendőr megszólalhatott volna. A bűntényre valóban fény derült, de olyan különös körülmények között, hogy a tettes bizonyára sohasem került volna bíróság elé, ha némi önuralmat tanúsít. Nem sokkal Eric Tombe halála után anyja azt kezdte álmodni, hogy fia már nincs az élők sorában, teste pedig egy gödörben hever, arca, jobban mondva szája előtt egy kőlappal. Anyja már rég nem tartotta a kapcsolatot Érie­kéi, se azt nem tudta róla, hol tartózkodott az utóbbi évek­ben, se pedig azt, hogy - valakivel társulva - beszállt a ló­versenyüzletbe .
Felesége unszolásának engedve Eric apja fiuk keresésére in­dult. Végül eljutott a kenleyi méntelepig, ahol is megszakadt a nyom. Tombe-ék akkor a rendőrséget is bevonták az ügybe. Nem kell ecsetelni, hogyan vélekedtek az álmodott bűnügy­ről. De azért végül mégis átkutatták a lótenyészet területét, valószínűleg inkább azért, hogy végre nyugtuk legyen a „hisztérikus szülőktől". Akkor bukkantak rá a hullára.
Felesleges azon töprengeni, hogyan bonyolódott volna to­vább az ügy jogilag, ha a tettes nem esik pánikba. De máson, pontosabban egy kérdésen, nem fölösleges. Mégpedig azon, miként volt lehetséges, hogy Tombe anyja a gyilkosság után álmodott róla?
Még ha figyelmen kívül hagyjuk is az időeltolódást, illetve abból indulunk ki, hogy az információ Mrs. Tombe tudat­alattijában pár napig szunnyadhatott, akkor sem lehet szó a halálán lévő fiú és anyja közti telepatikus kapcsolatról.
Eric Tombe-ot ugyanis hátulról lőtték le sörétes puskával. Társát - gyilkosát - semmiképp nem láthatta, a halál pedig oly hirtelenséggel állt be, amint az elkerülhetetlen, ha valaki­nek szétlövik a fejét.
Honnan származott hát az információ?
Akkor szőnyeg alá lehetett söpörni a kérdést. A tettes ön­maga ítélkezett magán, mi kellett több? Minden államügyész személyes sértésként utasított volna el egy álmot mint bizo­nyítékot egy gyilkossági perben.
Olykor azonban elkerülhetetlenek az ilyen kínos dolgok.
1979-ben az amerikai Illinois államban egy bírónak és az esküdteknek azzal a kényes feladattal kellett szembenézni­ük, hogy egy szellem tanúvallomását mérlegeljék. A védő rögtön óvást emelt, azzal az indokkal, hogy a szellemek nem szavahihetőek, Frank W. Barbero bíró azonban elutasította.
Az esküdtek, érthető módon, úgy érezték, túl sokat várnak el tőlük. Az ítélet elmaradt, és az ügyet újra kellett tárgyalni. Másodszori nekirugaszkodásra Allan Showery vádlottat bű­nösnek találták.
A bírósági akták megörökítették az eset bizarr körülmé­nyeit, amelyhez még nem volt hasonló a precedensekben oly gazdag amerikai jogtörténetben. 1977. február 21-én evanstoni (Illinois állam) lakásában brutálisan meggyilkolták Teresita Basa negyvennyolc éves, Fülöp-szigeteki ápolónőt. A tettes, egy betörő, dzsúdófogással leütötte, levetkőztette és olyan erővel szúrta agyon, hogy a kés szó szerint keresztül­döfte. Azután a hullát olyan testhelyzetbe igazgatta, amiből nemi erőszakra lehetett következtetni, majd fölgyújtotta a lakást, hogy még jobban megnehezítse a nyomozást.
Sikerült is neki, a rendőrség a sötétben tapogatózott.
Két héttel később Teresita egyik volt munkatársnője az Edgewater Kórházban a következő megjegyzést tette a légzésterapeuta Remy Chuának: „Teresita biztos forog a sírjá­ban. Rémes, hogy a rendőrség nem tudja, ki volt a tettes."
Chua, ugyancsak egy Fülöp-szigeteki nő, egészen komo­lyan válaszolta: „Meglátogathat álmomban. Én nem félek."
Kijelentése nem maradt következmények nélkül. Pár nap múlva Remy Chua Teresitáról kezdett álmodni. Egyik éjjel férje hallotta, amint Remy álmában elváltozott hangon mondja: „Teresita Basa vagyok. Üzenni szeretnék a rendőrségnek..."
Szavai, melyekre Remy felébredése után nem emlékezett, „tagalogul", a Fülöp-szigeteki bennszülöttek nyelvén hang­zottak el. A házaspár megzavarodott, és elhatározta, nem szól senkinek a dologról.
Két héttel később Teresita újból eljött, és Remy Chua révén megnevezte gyilkosát: „Allan".
Néhány nap múlva bőbeszédűbb lett. Már nemcsak a ke­resztnevet mondta, a „szellem" a tett pontos, lefolyását is elmesélte: Allan „Al" Showery a tévékészülék megjavításá­nak ürügyén ment be hozzá. "Valójában Teresita ékszerét akarta, hogy a barátnőjének ajándékozhassa. Amit a gyil­kosság után meg is tett. Teresita még egy telefonszámot is megadott, olyan személyekét, akik az ékszereket azonosít­hatják.
Ez már sok volt Chuáéknak. Értesítették a rendőrséget. Nem valami meleg fogadtatásban lett részük. Használható nyomok híján azonban a rendőrök pár nap múlva rászánták magukat, hogy kihallgassák Allan Showeryt. Azt mondta, megígérte Teresitának, hogy megjavítja a tévéjét, de aztán elfeledkezett róla. Showery barátnője azt vallotta, Allan „el­késett karácsonyi ajándékként" egy gyűrűt adott neki.
Az álomban megadott telefonszám kapcsán indult be az ügy amúgy igazán. Az áldozat rokonaié volt, akik azonosíta­ni tudták a gyűrűt és a többi ékszert. A legalább olyan egyér­telmű, mint amilyen megmagyarázhatatlan bizonyítékokkal szembesülvén Showery összeomlott és vallott.
Így került sor az első „spirituális tanúvallomásra" az Amerikai Egyesült Államok jogtörténetében.
Miután bezárult a börtönkapu Allan „Al" Showery mö­gött, késlekedés nélkül a feledés leplét borították a zavaró bűnügyre.

Bevált eljárás mindenkor, ha valami megmagyarázhatatlanra történik utalás. Annál égetőbb szükség van rá, minél nehezebb agyrémnek nyilvánítani a talányt.

Frederick Bond építész, régész és a gótikus épületek szak­értője azok közé tartozik, akik saját bőrükön voltak kénytele­nek tapasztalni ezt a védekezési reflexet. 1907-ben azzal a megtisztelő, ám megoldhatatlan feladattal bízták meg, hogy tárja föl a Somersetben (Nyugat-Anglia) feltételezett glastonburyi apátság maradványait.
Azért volt a feladat megoldhatatlan, mert az apátságot, amelyet Szent Patrick az V. században alapított, jószerivel a föld nyelte el. Az eredeti épületek nagy részét VIII. Henrik katonái rombolták le, s ami még megmaradt, az a háborúk­ban és természeti csapások következtében semmisült meg. Az akkor 43 éves Bond a legcsekélyebb fogódzóval sem ren­delkezett, hogyan is festhetett az apátság, mielőtt VIII. Hen­rik megparancsolta, rombolják le az építészeti szépségéről messzi földön híres építményt, sem pedig elegendő pénzesz­közzel ahhoz, hogy felásasson egy fél megyét.
Eleve vesztésre állt. Kevés volt az információja, kevés az ideje, kevés a pénze.
Minden más szakember feladta volna, Frederick Bond azonban az „ezoterikus lapot" játszotta meg. Felkereste egyik okkultista barátját, név szerint John Barlettet, aki író médium volt. A Frederick Bond irodájában 1907 novemberé­ben tartott szeánszon Barlett kapcsolatot létesített John Bryant szerzetessel, aki a XVI. században élt egykor.
A szerzetes az apátság asztrális őrzőinek csoportja, az „Avaloni Társaság" nevében beszélt. Hozzá kell tennünk, hogy Avalon, a kelta druidák szentélye a legenda szerint Glastonbury közelében található, és Arimatheai József állító­lag oda vitte a Szent Grált. A holt szerzetes Barlett kezével minden részletében lerajzolta a megsemmisült apátság alap­rajzát. Bár fölöttébb pontosak voltak a tervek, Frederick Bond mégsem tudott velük rögtön megbarátkozni, mert nem állták összhangban régi kolostorokról szerzett ismereteivel -és semmi mással sem, amit addig tudtak.
Mégis rászánta magát, hogy belevág. Pénzügyi és időkere­te alapján lényegében mindegy volt, hol lesz az, ahol nem talál semmit. Utasította munkacsoportját, hogy a szokatlan tervek szerint fogjanak az ásatásokba.
Az első héten előkerül az, amit senki se hitt megtalálható­nak: kápolnák, falak/tornyok, kapuívek alapzata és színes üvegcserepek. Frederick Bond hírneve szédületes magasba ívelt, amint szép lassan újra alakot kezdett ölteni a letűnt glastonbury i apátság. Minthogy nem ringatta magát ábrán­dokba afelől, hogyan reagálnának a hivatalok, no meg tu­dóstársai, ha felfedné hihetetlen sikerének titkát, régészeti módszerekről, intuícióról és szerencséről beszélt kitérően.
Tíz évvel később már elég biztonságban érezte magát ah­hoz, hogy bevallja az igazságot. Tévedett, mert egész egyszerűen nem létezik kielégítő bizonyíték arra, „...ami nem lehet, mert nem szabad, hogy legyen.
The Gate of Rememberence (Az emlékezet kapuja) című könyvében elárulja, milyen információk irányították régész­csoportja ásóit.
Utána már a közmondásos kutya se törődött vele. Hírneve szertefoszlott, mindenfajta ásatás vezetését megtagadták tő­le, anyagi forrásai kiapadtak, keresete pedig már csak heti tíz fontra rúgott.
Amikor 1922-re végre lecsillapodtak a kedélyek, Bond ma­radék karrierjének is befellegzett: szép csendesen feloszlott a glastonburyi apátság kutatására és restaurálására alakult tár­saság, és egyben megtiltották Frederick Bondnak, hogy lábát valaha is annak az apátságnak a területére tegye, amelyet nélküle senki emberfia nem láthatott volna újra. Az építész és régész Bond Amerikába ment, ahol megkeseredve töltötte el élete hátralévő húsz esztendejét. Ha nem maga lépett vol­na ki a rivaldafényből, neve még ma is aranybetűkkel állna a régészet történetében.
Ne firtassuk tovább azt a zavaró tényt, hogy Bond állítá­sainak bizonyítékát a szó szoros értelmében kiásta.

Van más, amit firtathatunk. Például egy manchesteri házi­asszony, E. F. Bullock sokféle arcát.
Nem kis feltűnést keltett 1934-ben annak a 44 éves asszonynak az esete, akinek testébe állítólag a Föld mindenféle tájékáról és idejéből származó néhaiak költöztek. Ebben még nincsen semmi új, Az újdonság a látogatások jellegében rej­lett: Mrs. Bullock ugyanis szabályszerűen „átváltozott" azokká, akik benne „lakoztak".
Tanúbizonyságát is adta, többek között Londonban, az „In­ternational Institute of Physical Research"-ben. Az intézet tu­dósai tökéletesen tisztában voltak vele, hogy a sarlatánok és a szemfényvesztők gyakran még a legtudósabb kutatókat és a legrafináltabb ellenőrző berendezéseket is képesek kijátszani. Szakavatott személyt bíztak meg vele, hogy ennek elejét vegye.
L. M. Leon rendezőt kérték fel szakértőnek, aki jól ismert minden színházi trükköt, és akit nem tudott megtéveszteni semmiféle smink. Segítségére volt W. T. Baker, a „Colour Photographs, Limited" cég igazgatója, hogy filmre vegyen mindent.
A szakértő s ugyanakkor kétkedő közönség előtt Mrs. Bul­lock önszuggesztió révén transzba esett.
Pillanatok alatt bekövetkezett a hihetetlen: arcvonásai vál­tozni kezdtek. Szeme elkeskenyedett, pofacsontja előrébb ugrott, arca megfiatalodott. Fiatal indonéz nő állt a tudósok és a két, művészvilágból jött szakértő előtt. Mialatt Baker filmezett és annyi standfotót készített, amennyit csak bírt, az átalakulás folytatódott. A fiatálság helyébe öregség lépett. Árkok, könnyzacskók és ráncok borították el a leányarcot, bajusz alakult ki. Mrs. Bullockból vénséges vén kínai lett. De ezzel még nem ért véget a hihetetlen esemény. Haja meggöndörödött, bőre elsötétedett. Afrikai zulu harcos nézett zordan a kamerákba és a XX. század tudományára.
Hiába keresnénk ésszerű magyarázatot Mrs. Bullock cso­dájára. És hivatalos állásfoglalást is.

A túlvilágról alkotott hivatalos állásfoglaláshoz mégis csak több kell, mint egy letűnt kolostor kiásása vagy egy nem éppen ifjú angol nő arctornája.
Például egy légijáraton bekövetkező „szelleminvázió".
Túlságosan légből kapott elképzelés lenne? Egyáltalán nem az.
Amikor John Fuller amerikai újságíró 1974 márciusában a Scandinavian Airlinesszal Stockholmból Koppenhágába re­pült, beszédbe elegyedett az egyik stewardess-szel. Beszélge­tésük során valami egészen különöset említett a kisasszony, amit a British Airways egyik légi utaskísérőjétől hallott: 1972-ben a floridai Everglades fölött lezuhant az Eastern Air­lines egyik repülőgépe, s az egykori személyzet tagjai azóta szinte menetrendszerűen testet öltenek az említett járat út­jain. A jelenségek annyira anyagszerűek, kézzelfoghatóak és valósak, hogy a történetek már valamennyi járat személyze­tének körében beszédtémává váltak.
Az ízig-vérig profi Fuller, akitől mi sem állt távolabb az okkultizmusnál, megkérdezte, vajon a szellemtörténet az Eastern Airlinesra korlátozódik-e. Á mendemondák ugyanis terjedni szoktak és mindenütt fölütik a fejüket, „küllemük" pedig a mindenkori mesélő környezetének vonásait ölti fel. Az ilyen híresztelésnél voltaképp elkerülhetetlen, hogy a szellemek más légitársaságoknál is meg ne jelenjenek.
A stewardess egy pillanatra elgondolkodott, majd így fe­lelt: „Érdekes ötlet. Talán azért nem változik a történet, mert valóban Eastern-gépek fedélzetén esik meg."
Mindketten felnevettek.

Egy darabig még foglalkoztatta Fullert a mendemonda különös változatlansága, minthogy az ilyesmi nem jellemző, aztán megfeledkezett róla. A repülőn utazó szellemeknél sokkal inkább aktuális története kötötte le, amely egy Detroit közelében bekövetkezett nukleáris balesetről szólt, és az el­szabadult atomenergia rémképét vetítette előre. Újra a mun­kájába merült: „We Almost Lost Detroit" (majdnem elveszí­tettük Detroitot).

Egy évvel később az Eastern Airlines utasaként repült San Juanból New Yorkba. Tréfásan megkérdezte a stewardesst, hallott-e már légi járatuk szellemeiről.
„Ez egyáltalán nem olyan vicces - válaszolta váratlan he­vességgel a fiatal nő -, én is találkoztam már velük." Az újságíró kínosan érezte magát, és bocsánatot kért, de már belebújt a kíváncsiság ördöge. Megkérte a kisasszonyt, be­széljen neki a dologról. Az némi habozás után ráállt, bár a szokatlan esetről tett egykori jelentése, azonkívül, hogy pszi­chiáterhez küldték, csak bosszúságot okozott neki. Nem ő volt az egyetlen, akit a légitársaság lélekbúvárhoz utasított, amint azt John Fuller később megtudta. Ezúttal ugyanis nem hagyta, hogy figyelmét más vonja el, kutatásokba fogott, és hihetetlen dolgokra derített fényt.
Túl messzire vinne, ha le akarnánk írni szívós, újságírói aprómunkáját, aminek során nem riadt vissza az Ouija-tábla révén létrehozott túlvilági kapcsolatoktól és a lezuhant repü­lőgép részeinek a parapszichológiai kutatóintézetekben tör­ténő megvizsgáltatásától sem. Maga is részletesen beszámol róla Kísértet a 401-es járaton (The Ghost of Flight 401) című könyvében.
Kutatásai egyértelmű eredményre vezettek: a lezuhant 401-es járatszámú Jumbo-jet személyzetének tagjai (Bob Loft pilóta, valamint fedélzeti mérnöke és másodpilótája, Don Repo) ismételten ugyanannak a légi járatnak ugyanolyan tí­pusú repülőgépein materializálódtak, amelyeknek a fedélze­tén ráadásul ott voltak a szerencsétlenül járt gép roncsainak a részei.
Az Eastern Airlines némelyik gépén egymástól független ördögűzési szertartásokat tartottak (aminek eredményekép­pen a szellemek még gyakrabban tűntek fel).
A megkérdezettek mindegyike égre-földre esküszik, hogy találkozott a holtakkal, és hasonló körülményekről számol be, különösen az alsó fedélzeten (a hőmérséklet fagypontig süllyedése a jelenéskor, legalábbis szubjektíve).

Vég nélkül folytathatnánk a felsorolást. A mellékkörülmé­nyek is figyelmet érdemlőek. Szeánszok keretében például olyan információkat szereztek a holtaktól a repülőgép lezu­hanására, a személyzet magatartására és anyaghibákra vo­natkozóan, amelyek megmagyarázhatatlanok voltak, de ké­sőbb verifikálni lehetett őket.
Óhatatlanul szembeszökik az angol R 101-es léghajó lezu­hanását övező rejtélyes és mindmáig talányos eseményekkel való hasonlóság. (Tények és talányok. Valóságon túl, tudo­mányon innen című könyvemben egész fejezetet szenteltem az esetnek, amelynek során szintén a túlvilágról jelentkeztek a legénység tagjai, és döbbenetes kijelentésekkel és szakvéle­ményekkel szolgáltak.) Bárhogyan legyen is, az Eastern Air­lines utasainak nem csökkent a száma, amint az félő volt (éppen ellenkezőleg), és az „Eastern L-1011 Whisperliner"-ek továbbra is a technikailag legfejlettebb égi utasszállítók­nak számítanak.
Röviden: helyreállt a rend.

Önkéntelenül felvetődik a kérdés, miért nem vonnak ma­guk után semmilyen következményt a halál utáni élet ennyi­re dokumentált, meggyőző és ismételten feltűnő bizonyí­tékai. Az ember mégiscsak halhatatlanságra vágyik, és retteg a végleges végtől. Az a természettudományos felismerés pe­dig, hogy semmi se tűnhet el az univerzumból, és legalább rendezetlen hősugárzásként „továbbélhetünk" a halál után, elég csekély vigaszt és reményt nyújt.

És mégis napirendre térünk minden fölött, még akkor is, amikor léteznek esetleges bizonyítékok vágyálmaink neto­vábbjának a realitására. Különösen kirívóan nyilvánul meg ez az orwelli kettőstudat a „Delpasse-kísérlet", egy olyan, tisztán tudományos kísérleti rendszer figyelmen kívül ha­gyása kapcsán, amelynek során egyértelműen kiderült, hogy szellemünk akkor is megmarad struktúraként, ha testünk már visszavonhatatlanul elmúlt (bővebben lásd - az utalás sajnos elkerülhetetlen - Tények és talányok című könyvem­ben).

Furcsa ellentmondás. Kétségtelen, hogy világképünknek már említett szellem- és természettudományra hasadt voltá­ból ered civilizációnk (és az egész ökológiai rendszer) betegsége.
Minthogy a hagyományok, néha még a tényeknek is fittyet hányva, fölöttébb szívósak, a legtöbben az „itt és most"- ra koncentrálnak, a transzcendenciában reménykednek, és inkább mégsem akarnak mindent oly pontosan tudni. A lo­gikusan és analitikusan gondolkodó, hűvösen távolságtartó tudósok sem képeznek kivételt. Emberek lévén, igen meg­szenvedik, ha újra kell gondolni valamit. Ehhez még hozzá­jön felhalmozott tudásuk, a bevett tanok és a nagy fáradság­gal kidolgozott paradigmák - fizikai szakszóval élve - tehe­tetlenségi nyomatéka is. Tegyük tanmesével világosabbá a problémát.
Egy tény következtében meghalt az elmélet. így elve­szett a koncepció.
Koncepció nélkül nem maradhatott fenn a tudomány. A tudomány hiányában talaját vesztette a filozófia. És mindez egyetlen tény miatt...
Olykor persze megpróbálnak számításba venni egy-egy mégoly népszerűtlen tényt is. így például dr. Schrenck-Notzing német pszichiáter és Sir William Crookes, híres angol fizikus, a „Royal Society" jelenlegi elnöke, abbéli szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy materializáció pedig van, csak éppen ritka, mint a fehér holló (avagy a fekete bárány, nézőpont kérdése). Aki úgy járja az ezoterika útját, hogy közben nem tagadja a „közönséges" tudomány létjogo­sultságát, annak nem kell a szellem vagy lélek halhatatlansá­gának indiciumain rágódnia.
Megvan a maga helye ebben a világértelmezésben. Még „tárgyilagosan" is lehet foglalkozni vele, amin nem annyira a túlvilági társadalmi rendek felépítését vagy a finomanyagi sűrűség kérdését értjük, hanem egész egyszerűen a szellemi operációs bázis kitágítását.
Mindazonáltal nem jelenti ez minden határ vagy korlát megszűntét. Így például dr. Carl A. Wickland orvos és rein­karnáció kutató nyomatékosan óvott az újjászületésbe vetett hit veszélyétől. A „veszedelmes tévhit" ellen intézett lángoló szózata azonban vajmi kevés hasonlóságot mutat azzal az elutasítással, amellyel a reinkarnációt „felvilágosult körök­ben" szokás illetni. Épp ellenkezőleg. Dr. Wickland szerint a belső meggyőződés, hogy úgyis újjászületünk, fölöslegesen gátolhatja a folyamatot.
Eredeti szemlélet, amit alkalmasint mindenki csak önma­ga ítélhet meg. Mindenesetre azok számára, akik eleve görcsösen kapaszkodnak az anyagba - és ezzel saját, elkerülhe­tetlen, előbb-utóbb bekövetkező végükbe -, lehetetlen az ef­fajta gondolati játék. Szomorú, mert már csak olyan furcsa társadalomban él­ünk, amelyben minden elképzelhetőt megtesznek azért, hogy a születés folyamatát az érintettek számára a lehető legtökéletesebbé tegyék, ugyanakkor azonban kárhozatra ítélték az élet elhagyását, amit mindenkinek magának kell a lehető legelegánsabban megoldania, s közben még meg is nehezítik a dolgot egy kiagyalt „életben tartási gépezettel".

Valóban elkel egy nagyobb világkép.
Egy olyan világkép, amelynek alapján az idézett esetek nem minősülnek csalásnak vagy médiummanipulációnak, fel lehet hagyni azzal a törekvéssel, hogy Bridey Murphy/Ruth Simmons talán legismertebb és legalaposab­ban vizsgált reinkarnációs esetét esetleg mégiscsak elracio­nalizálják, és valamennyi vallási irányzat követőinek meg­adatik az örök élet lehetősége.
Egy olyan világkép, amely nem „csak" ezoterikusok és okkultisták fejében lakozik.
Wernher von Braun, az amerikai űrhajózás híres atyja egy­szer tömören így fogalmazott: „Mindaz, amire a tudomány tanított és tanít, megerősíti a halálunk utáni szellemi létünk fennmaradásába vetett hitemet."
Sir John C. Eccles Nobel-díjas agykutató véleménye sze­rint: „Helytelen dogmákat alkotni és azt mondani, hogy minden megszűnik, ha meghal az agy, hogy vége az önvaló­nak... saját, mély lényegünk mélyebb, emocionálisabb, fino­mabb élményei nem vesznek el feltétlenül az aggyal együtt, mert azt hiszem, a tudat és nem az agy tárolja őket..."
Hoimar von Ditfurth fogalmazta meg talán a legátfogóbban, a legáltalánosabban: „így tekintve az evolúció abban a pillanatban fog természetes végpontjához elérni, amikor a kozmosz egybeesik a túlvilággal."
Hol húzódik akkor, tehetjük fel a kérdést, a „tudományos" és az „ezoterikus" világértelmezés közti határ?
A fejünkben, hol másutt?

Amikor Kopernikusz, a kánonjog doktora 1512-ben felis­merte, hogy nem a Föld (az ember), hanem a Nap kell le­gyen a Naprendszer - és ezzel az akkori kozmosz - közép­pontja, akkor tolódott először ki az a határ, amely addig a teremtés többi része fölé emelt minket. Ma már elismerten rég ledőlt a határ. Logikus következményei azonban még nem egészen tudatosultak.

Majd öt évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a fizikus és matematikus Dávid Bohm, az újkor egyik vezető tudósa a következő „szörnyűségeket" nyilatkozza a francia Patrice van Eersel tudományos újságírónak egy londoni interjú so­rán:
„Az univerzumban implicite benne rejlő rend kétségkí­vül olyan, ami elsősorban tudatunkat érinti, mert az szemlátomást maga is alapvetően ennek a rendnek a része. Érzékelésen alapuló intelligenciánk azonban nyomban az elsődleges valóság és önmagunk közé áll, hogy árnyaltabban tükrözze vissza, ám ugyanakkor idegenül. Ez a közönséges »józan ész« borzasztó illú­ziója... Az érzelem bizonyára az implicit rendhez ve­zető út megtalálásának egyik módja... Jómagam azt mondanám, elég nagy illúzió minden emberben füg­getlen realitást látni. Egy bizonyos szinten valamennyien egyetlen és egyedülálló entitásból eredünk... Kortársaink sajnos szemlátomást egyáltalán nem azt az utat járják, amely ennek az evidenciának a felisme­réséhez vezet. És ezért bolygónk reális és nagy ve­szélyben van."
Lebilincselő gondolatsor, de - nem hallottuk már más forrás­ból?

A Távol-Kelet bölcseleti iskoláiban azt tanítják, hogy az anyagi világ puszta látszat, lyukakkal és élekkel teli durva képződmény, ami csak érzékeink tökéletlensége és korlátolt­sága alapján jöhetett létre - és maradhatott fenn. Ez a töké­letlenség azonban nem értelmetlen. Az ember életben betöl­tendő feladatát, életcélját jelöli ki: spirituális képességeinek kibontakoztatását egy magasabb tudatszint, azaz olyan álla­pot elérése érdekében, amelyben lehetővé válik a kozmikus mindenségtudathoz való kapcsolódás.
A halál csak egy lépés ehhez az elrendeltetéshez vezető úton. A nyugati gondolkodási iskolák már inkább elit jelle­gűek. Például a feledhetetlen Püthagorasznak a lélekvándor­lásról szóló tana az ázsiai eszmekinccsel való minden rokon­ság dacára finom különbségeket mutat a buddhizmus újjá­születési filozófiájához képest. A pitagoreusok a halhatatlanság hierarchiáját tételezték. E szerint minél tudatosabb és kreatívabb volt egy ember életében, annál nagyobb tudattal rendelkezik halála után. Évezredeken át fennmaradt ez az elképzelés, és például Goethénél explicit formában tért vissza. Elrendeltetés, igen, de egyéni fokozatokkal.

Püthagorasz saját állítása szerint emlékezett korábbi életeire - ami­kor pl. Euphorbosz, Apollón egyik papja, vagy akár magá­nak a napistennek a fia volt -, amin követői mesterük magas tudatszintje miatt nem csodálkoztak.
A reinkarnációról vallott felfogások közti különbségekben a keleti és a nyugati mentalitás közti eltérések tükröződnek vissza. Ma éppúgy, mint egykoron. A Kelet átszellemíti a testi világot, és megelégszik azzal, hogy érzékcsalódásnak lássa, miközben a Nyugat az újjászületésben és a túlvilágban az önmagunk kutatására és megmunkálására való felszólí­tást is felfedezi. Lényegében alighanem ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó, amin ez áll: Az életnek soha sincs vége - és értelme van.
A természettudományos, racionális világértelmezés egy kozmikus tervet lát felsejleni a láthatáron, és úgy rohamozza meg, mint holmi szivárvány végén leledző aranyfazekat -csakhogy a szivárvány mindig messzi marad. A világ ezote­rikus, spirituális értelmezése szerint a szivárvány és az aranyfazék elválaszthatatlan egységet alkot.
Nincs lét örökkévalóság nélkül, és nincs örökkévalóság elrendelés nélkül.Természete azonban nagy misztérium...

(Viktor Farkas,A létezés titkai)