ÖRÖK-HARAG MEGUNTALAK

Lányom költözik,pakolja motyóját,férjét,fiát,irány az albérlet. Vőm közli: örök-harag,meguntalak anyós pajtás. Bennem a harag helyett szánalom és féltés van. Mit fognak ott enni,miből fognak megélni.
Odaadok mindent,amit tudok,aztán elmennek. Látom,a férjem lopva nyeli a könnyeit:elvitték az egyszem unokáját.

Én meg állok a lakás közepén és csak bámulok. Olyan minden,mint egy tájkép csata után. Körös-körül elhagyott ruhák,üres dobozok,feldúlt szekrények. Mert ugye ez sem kell,meg az sem kell. Anya,csinálj vele valamit,ami nem kell,azt dobd ki – mondta a lányom.
Pár nap után helyre állt a rend körülöttünk,de nem úgy belül. Hiányzott a reggeli indián csatakiáltás ,amivel unokánk kiviharzott a szobájából és közénk vágódott az ágyba egy jókora párnacsatára.

Még mindig félve fordulok,nincs e a kis villám a hátam mögött,az ajtókat óvatosan nyitom,csukom,nehogy felébredjen. Aztán lassan rájövök,hátsó szemem becsukhatom már,és akár egész nap bömbölhet a rádió is. Úgy,mint amikor a sajátjaim felnőttek.
Méregetjük,s kerülgetjük egymást a férjemmel,nem tudunk mit szólni. Aztán lassan közeledünk egymáshoz,és belül megértjük,mi fájt annak idején a szüleinknek,amikor mi is otthagytunk csapot-papot. Üres óráinkban újra egymásra találunk,éljük a magunk életét,élvezzük a „szabadságot”. S így van ez rendjén. Megvan a belső rend is,a béke.

II.

Aztán egyszer beállít a lányom. Anya, tudnál vigyázni Apókára? Mert nekem dolgom van.
Hát persze, csak hagyd itt, megleszünk – mondom – aztán megteszem az óvintézkedéseket. Olló,tű vissza a zárható helyére,a mosószer szintén,a vasalásra használt konnektorba is dugó kerül. Rohanás a boltba tejért, gyümölcsért, pelenkáért.

Mire felérek, férjem négykézláb a földön, szeme fénye pedig a hátán nagyokat kacag. A szőnyegrojtok elfelejtik a katonás rendet. Terítő, díszpárna, kisautó a szoba közepén. Macskám mint egy űzött vad,félve menekül az ágy alá,én meg neki látok főzni az ünnepi ebédet. Ebéd után szundiznak egyet, míg teszem "asszonyi dolgom",s elmosogatok. Utána csendben bóbiskolok egyet a konyhaasztalnál.

Egyszer csak angyalai hangot hallok: mamám, mamám… Szóval felébredt a kicsi, mehetünk a játszótérre. A hintából nehéz kivenni, de a beígért banán megteszi a magáét…
Otthon a lányom idegesen topog, hol voltunk ilyen sokáig, menne már, mert a férjének vacsora is kell. Nem szólok semmit, unokámra tiszta ruhát adok, majd pá-pát intünk egymásnak,és elmennek.

III.

Később egyre többször akad dolga a lányomnak,így természetesen enyém Apóka. Majd egyszer megkérdi: nem maradhatna itt egész héten ő is a gyerekkel együtt,mert a férje vidéken fog dolgozni,és minek legyen akkor ő ott egyedül.

Szóval a ruhák,játékok, lassan visszaszivárogtak a régi helyükre. Viszont a díszpárnák és az ágyterítő egyáltalán nem. Hiába teszem a helyére,unokám egyetlen parancsoló mozdulattal lekapja és glédába állítja a szoba közepén. Aztán még a tetejére borítja a ruhacsíptetőket,majd önelégült képpel csodálja a művét.
Most olyan a lakás,mint tájkép csata közben: mindig máshol bukkan fel az ellenség. Ha nem vagy elég óvatos, napokig sántikálhatsz,mert egy elhagyott dobókocka is maga a veszedelem,ha gyanútlanul rálépsz. De azért minden a legnagyobb rendben van.

Csak néha látom, mintha a férjem egy kicsit idegesebb lenne a sportközvetítések alatt. Menj szépen a mamához,most a papa tévét néz. De a pici úgy dönt: ő is! Majd ráveti magát a távkapcsolóra és számológép gyanánt működtetni kezdi. Látom,nagyapónak lassan,de biztosan emelkedik a vérnyomása. Hogy megmentsem a gutaütéstől, elcsalom Apókát a konyhába mosogatni. A végén nem csak az edényeket,hanem kettőnket is el kell törölgetni. S ha már mosogatok, megpróbálom eltüntetni a falról az aznapi étlapot. De a spenót makacsul tartja magát,nem akar megválni a mellette levő céklától. Na mindegy, úgyis festeni kell. Eggyel több paca már úgysem változtat semmin.

Hétvégén aztán hazamennek,mert a férje megjön a vidéki munkából. Szombaton futótűzként rohanok végig a lakáson, felégetve magam mögött a rendetlenséget. Vasárnap ebéd után elterülök az ágyon. Élvezem a csendet és a rendet,majd elszundítok….

Békés álmom közben felriadok:Mi ez,földrengés van, dől a ház? Még a szobaajtóig sem jutok el,amikor az kivágódik és beviharzik Apóka. Letarol mindent ami az útjába esik,majd a nyakamban landol. Aha! Szóval a vőm megint vidékre ment. Amikor lepakolnak, lányom savanyú képpel közli: az albérletből menniük kell, mert a háziaknak szükségük van arra a lakrészre is. De azért nem olyan nagy baj, mert úgyis ki akartak költözni az anyóshoz falura, mert ott olcsóbb a megélhetés.

Ezután hétvégeken kint dolgoznak a fiú szüleinél,hogy minél előbb elkészüljön a kis ház amit megkaptak. Nálam pedig a rend helyett bájos unokám van. Pár hétvégén rendbe tesznek mindent, elérkezik a költözés ideje. Anya, tudnál segíteni? Micsoda kérdés?! Hát ki,ha nem én!

Egész nap pakolunk. Ami felfér az utánfutóra,azzal irány az új otthon. Engem félúton kitesznek, ne kelljen neki kerülőt tenni,mert ugye a lábbusz olcsóbb,mint a benzin. Ballagok hazafelé koszos rövidnadrágban és pólóban,hónom alatt a bimbivel. Csapzott vagyok és fáradt,de egyszer csak nevetnem kell…. Már megint az utcán vagyok egy serblivel a hónom alatt. Úgy,mint húsz évvel ezelőtt,amikor én költöztem egyik albérletből a másikba. Olyan,mintha az is csak tegnap történt volna. Furcsa játéka ez az éveknek,a sors megismétli önmagát.

Egy lakótelepen nem lehet a kertek alól megközelíteni a lakást, így a szomszédaim szemének kereszttüzében érem el a kaput. Irány a lift, jótékonyan felringat az emeletig. Halkan benyitok,hátha alszanak már… Én balga! Nagyapó és Kisapó ülnek az ágy közepén,tévét néznek. Legalább ettetek? – kérdem. Igen,de a pici még nem fürdött. Megengedem a vizet a kádba,megúsztatom benne az unokát, majd elteszem aludni. Utána lezuhanyozom,de a vacsora elmarad. Valahogy nem vagyok éhes.
Mielőtt álomba zuhannék eszembe jut lányom mondata: anya,reggel korán jövünk ám, úgy készülj!

Hajnalban aztán felriadok. Gyorsan felpattanok és lesem őket az ablaknál. telik az idő,ők meg sehol Közben felébred a család. Kamasz fiam indul az iskolába, férjemmel hajkurásszák egymást a vécé és a fürdőszoba között. Kész a kávé,jöhetsz nagyapó! Majd megjelenik a pici. Mama, tejci, - mondja, és már kapja a reggelit ő is. Leülnék vele együtt enni,de lentről ismerős hangot hallok. Berobogott a kőkorszaki wartburg,tehát mennem kell.

Friss erővel megyek,mert éltet a tudat: ma már az utolsó fordulót tesszük. Miközben az albérlet felé tartunk, látom, fészkelődnek a kocsiban. Egyszer csak ráérzek a dologra. Jöjjek ki én is segíteni? – kérdem. Hát ha tudsz,jó lenne – mondja a lányom. Így aztán az utolsó fuvarral együtt én is eljutok az új otthonukig. Újra pakolás,rámolás. Ágy,asztal, szekrény a helyére kerül s a bele való is.

Napközben bekapunk egy-egy falatot,valahonnan kávé is kerül,majd szinte észre sem vettük,este lett. Megcsodáljuk a művet,aztán irány haza a piciért. Otthon a férjemnek lóg az orra,hol voltunk ilyen sokáig, mi tartott eddig? Lányom és vőm beugranak a fürdőszobába zuhanyozni,hajat mosni. Előkerül a szekrényből a tiszta ruhájuk. felöltöznek és mennek mind a hárman. Aztán vigyázzatok magatokra! – mondom, majd beesek én is végre az üdítő zuhany alá. De a vacsorám ma is elmarad,valahogy ma sem vagyok éhes. Sebaj! Fő,hogy minden a legnagyobb rendben van.

Ui.: Valahogy nincs kedvem rendet csinálni, konyhát festeni. Olyan jó bámulni a pacákat a falon.Azok legalább megmaradtak nekem: TŐLE….

IV.

Élvezem a semmittevést. Még lehet.Van rá szusszanásnyi idő,de nagyon közeleg a festés – mázolás,a nagytakarítás ideje. Persze ezen ábrándozni sokkal könnyebb,mint megtenni. Éppen számolgatom hány fal, hány nap,amikor szól a kaputelefon. A lányom az. Míg felér a lifttel,gyorsan végiggondolom,mi az a sürgős,amiért megint itt van. Vajon mit hagyott itt? Mi az,ami ilyen rövid idő után hiányzik?

Lógó orral lépi át a küszöböt:tehát baj van! Anya, voltam a tüdőgondozóban,onnan meg elküldtek a kardiológiára. Azt mondták,valamilyen ritmuszavarom van,gyógyszert kell szedni. Sokszor lezsibbad az arcom, a karom,és elönt a veríték. Néha éjszaka is felébredek arra,hogy fulladok és csurom víz vagyok.

Érzem,hogy lefut az arcomról a percekkel ezelőtti öröm pírja,belülre meg lassan,de biztosan költözik a frász! Csak nem kezdődik elölről már megint? Istenem,add,hogy ne így legyen – imádkozom magamban – majd hangosan kimondom: biztosan csak jól elfáradtál. Meg aztán tudod,az új környezet,azt is meg ám szokni! Nem anya,ez nem attól van,és a rosszullét egyre sűrűbben jelentkezik.
A gondolatomat nem engedem eljutni a számig,de a gyomrom liftezni kezd, a szívem pedig megáll egy pillanatra. Hogy merte ez az ocsmány gondolat befészkelni magát az agyamba?! Ez még egyszer nem történhet meg! Mert nem akarom!

Az ember a mindennapok rohanásában gondol ugyan a holnapra,de hátrafelé már nem nagyon tekint. De amikor ez az alattomos jószág,ez a szörnyű múlt eléd toppan,újra éled a lidérces órákat,napokat…

Édes Istenem,most költözött falura,ahol a munka tengernyi,és máris el van tiltva tőle.
Persze ha akkor hallgatott volna rám! De nem! Ő volt a „majd én megmutatom” kamaszlány,aki unta a szülői intelmeket. Úgy döntött,világgá megy,mert mi ósdi szülők nem engedjük kibontakozni.
Mondtam neki: vigyázz lányom,mit csinálsz,az élet nem csak habos torta. Féltelek,nehogy megtapasztald az árnyékos oldalát. De hiába volt a szülői aggodalom,győzött a fiatalság esztelensége. Tényleg elment.

Nap mint nap álltam az ablakban és vártam. A napokból hónapok lettek,én meg egyre jobban éreztem: baj van vele.Nem attól féltem,hogy időközben férjhez megy, vagy esetleg beállít terhesen. Nem. valami egészen mástól. Valami szörnyű érzés kavargott bennem,de nem tudtam szavakat adni neki.
Aztán egyszer előkerült. Soványan,sápadtan, csapzottan. Na most jól oda kéne mondogatni,de mégsem teszem. Örülök,hogy végre megjött az esze,s hazatalált. Látom,nem érzi jól magát,de azért nevetve mondja: bejártuk az egész országot,végigcsavarogtuk a Balatont. És mit ettél? Hol aludtál? Ó anya ez egyik sem gond,voltam én már éhes többször is. Aztán meg nyár van, meleg, aludni sok helyen lehet,még a barátoknál is. De azért egyszer nagyon hiányoztál ám, még sírtam is. Persze – mondom- de azért nem annyira,hogy azonnal haza gyere….

Elmegy fürödni,tisztát húz,és közben hallom,milyen gyakran köhög. Biztosan megfázott, gondolom, majd adok neki vacsorát és ágyba dugom. Lopva lesem,amint alszik.

Valahogy olyan hangosan szuszog.

Másnap irány az orvos. A diagnózis: tüdőgyulladás. Megkapja a gyógyszereket,megjön az étvágya,de a köhögés nem múlik. Újra röntgenfelvétel,ahol látnak már valami gyanús foltot. Újabb gyógyszer,majd ismét ellenőrzés. Néha szúr a szíve, fáj a háta. A folt meg csak növekszik….

Megkapja a beutaló a tüdőszanatóriumba. Rendszeresen figyelik és etetik a gyógyszerekkel,de a köhögés és a fájdalom marad.

Minden nap nála vagyok,viszem az összes létező zöldséget és gyümölcslevet. Sokat beszélgetünk kint a padon az öreg fák alatt: most legalább megtudom,hol járt a nyáron….
A látogatás végén a főorvos beszélni szeretne velem. Leültet a szobájában,majd megszólal.

Asszonyom,a lányának daganat van a tüdejében,ami növekszik és nyomja a környező szöveteket. Ez okozza a fájdalmat. Nincs értelme tovább várni,műtétet javaslok….

Sóbálvánnyá meredtem,nem volt gondolatom,nem tudtam mit mondani. Aztán lassan kezdtem észhez térni,szivárogtak a gondolataim: ezt éreztem én előre. Ez az akkor kimondhatatlan aggodalom most testet öltött egy daganat formájában. Ezt az érzést nem lehet leírni.

Elfelejtettem bőgni,de annál jobban kezdtem utálni az egész világot! Itt van ez a tizenkilenc éves lány – az én lányom – s a tüdejéből levesznek egy darabot. Mi lesz ezután?! Máig sem tudom,hogyan értem haza.

Itthon ösztönösen pakoltam a szükséges dolgokat,kimostam a hálóingeit és készültem a holnapra. Azt hiszem közben a lelkem valahol a Teremtőnél kódorgott.

Másnap reggel lehozták a kórházba műteni,én meg vele maradtam. Már nem tudom,miről beszélgettünk. Lehet,hogy még viccelődtünk is.
Aztán érte jöttek. Miközben betolták a műtőbe,csak annyit tudtam kinyögni: tarts ki,szeretlek,veled vagyok. Ő meg már félig bódultan visszaszólt:ne félj anya,nem esz semmi baj.
Néztem,ahogy becsukódik mögötte az ajtó,de gondolatban nem mertem tovább látni. Nem mertem, nem volt hozzá bátorságom.

Leültem az ajtó elé egy székre, és bár itt tilos volt tartózkodni,mégsem küldött el senki. Csak ültem ott egymagamban,még az időérzékemet is elvesztettem. Imádkoztam Istenhez,ha már ennyire megbüntetett,legalább az életét hagyja meg.

Ajtócsapódás riasztott fel a magamba roskadásból. Kitolták őt, és vitték át az intenzív szobába.

Ember nem értheti,mit éltem át akkor. Szinte összenőttem az alattam levő folyosóval és a következő pillanatban úgy éreztem kiszállok ebből a világból. Akkor ott valami megszakadt bennem. Csak egy futó pillanatig láttam – hiszen siettek vele a gépekre kötni – de eleget ahhoz,hogy az őrület határán lebegjek….
Haja csapzott volt,izzadságban fürdött,sután forgatta a fejét, s közben bugyborékolva hörgött. Az oldalából meg csövek lógtak,karjában infúzió…

De a Teremtő ezt jól kigondolta: nesze neked anyai szív,bárhogy is fáj,ki kell bírnod!!Túl kell élned,hogy segíthess neki a túlélésben!
Védőruhát,maszkot,papucsot kaptam és egy pillanatra bemehettem hozzá. Hála az orvostudománynak,sokat tud már,de azt a látványt senkinek nem kívánom. Ott feküdt félig ülő helyzetben arcán maszkkal,oxigénre kötve. Az oldalából lógó csövek pedig hozzá voltak csatolva egy géphez,ami ütemesen szívta le a tüdőből a keletkező váladékot. A nővér egy pillanatra felemelte a maszkot,szólt hozzá: itt van az édesanyád. Lányom kinyitotta a szemét,majd fuldokolni kezdett. Gyorsan vissza az oxigént és újra elsimult az arca. Csak álltam,és néztem. A nővér szelíden a vállamra tette a kezét,menjek csak nyugodtan haza,majd ők vigyáznak rá….

Abból a kórházból,abból az órából ma sem találtam haza…..

Őrült gondolatok kergették egymást a fejemben. Kimondhatatlanul féltettem,sajnáltam a fájdalmaiért,de haragudtam is Hogy merte ezt tenni! Tönkre tette életem legszebb „alkotását”: saját magát!
Hát ezért szültem,neveltem,hogy ilyen szörnyű módon okozzon fájdalmat mindkettőnknek? Miért nem hallgatott az intő szavamra?

De az önsajnálatot,az önmarcangolást félre kellett tenni,mert tudtam,hogy most lesz csak igazán szüksége rám. Ráérek majd összerogyni,ha ő felépül.
Amikor csak lehetett bent voltam nála,vittem minden vihetőt,mindent,amit kért. Az a pár nap hosszabbnak tűnt, mint egész addigi életem. Amikor aztán jobban lett és felkelhetett, naponta lekísértem a kórház parkjába. Sétáltunk a fák alatt és csendben reménykedtünk. Egy idő után,ahogy egyre erősebb lett,visszavitték a szanatóriumba,utókezelésre. Közben megjött a szövettan eredménye:tubercolóma. Szóval egy betokosodott tébécés daganat. Tüdőgyulladást kapott,meg valami fertőzést,amivel nem ment időben orvoshoz és ez lett a vége. Ez lett a szabadság ára!

Így utólag visszatekintve nagyon hamar felépült,bár akkor hosszúnak tünt.

Kiengedték a kórházból,ellátva az összes jó tanáccsal és a szükséges gyógyszerekkel. Erőre kapott,és örült az életnek. Egyre több időt töltött már az udvarlójával is. Nem elleneztük,szolid,rendes fiú volt.

Aztán terhes lett….

Rohanás fűhöz-fához. Nőgyógyászhoz, belgyógyászhoz,kardiológushoz, a tüdőgondozóba,majd mindez fordítva. Mi a teendő? Első terhesség,szabad e megtartani,bírja e a tüdeje és egészséges lesz a gyermeke? Ha pedig nem szabad megtartani,lehet még gyermeke? Szóval ez megint egy őrült dolog. Döntöttek és figyelték,óvták. A baba maradhatott. Az utolsó hónapot már kórházba töltötte.Aztán amikor elérkezett a szülés ideje,császárral világra segítették a fiát,az első unokámat: Apókát.
Topogtam,járkáltam lent az udvaron,mintha én lettem volna az apuka. Alig vártam,hogy felmehessek és megnézhessem őket. Aztán leszóltak: a picit megnézhetem,de az anyukával még nem tudok beszélni. Rohanás fel a lépcsőn,odaálltam az üvegajtó elé és vártam. Meghozták. Csak néztem azt a kis gyűrött képét és a könnyeim végigcsorogtam az arcomon.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm….
Köszönöm az összes segítő kéznek,hogy mindketten győztesen kerültek ki ebből a csatából. Életem legszebb ajándéka gyermekeim után ez a kicsi unoka!

Persze az udvarlóból közben férj lett. Vőm katona volt még a szülés idején,így én kaptam a picit először a kezembe. Én hoztam haza. Odaadták a kórház folyosóján a kezembe s amikor a szemünk találkozott,fantasztikus érzés volt. Rögtön ezután üdvözlő bömbölésbe kezdett. Olyan büszkén vonultam vele lefelé a lépcsőn,mintha ő lett volna a világ egyetlen újszülöttje.
Itthon aztán betettem a már hónapok óta őrá váró kiságyba,lányomat pedig bedugtam a vasalt paplan alá. Lányom,te csak pihenj!

Főztem,takarítottam,pelenkát mostam,bébit fürdettem; egyszóval boldog nagymama voltam.
Elszállt minden gond,elcsitult a szívemben a vihar,a féltést felváltotta az öröm. Lányom egyre jobban érezte magát,a pici meg nőtt,mint a gomba. Úgy dolgoztam értük,mint egy bajnok.
Közben leszerelt a vőm,hozzánk költözött. Szolid,csendes fiú lévén hamar megkedveltük,semmi gond nem volt. Békésen éltünk egymás mellett,de azért mégsem volt ennyi embernek leányálom egy fürdőszoba,egy vécé. Főleg reggelente,munkába induláskor. Szóval azért itt-ott voltak súrlódások. És ahogy gyógyult a lányom,nőtt az ereje,vele együtt egyre jobban a szája is.
Aztán szép lassan visszazökkentünk a rendes kerékvágásba.

Eltelt két év, Apóka már lábon jár,egyedül eszik,s a két szülője is egyre jobban vágyott az önállóságra.

Aztán egyszer úgy döntöttek,elmennek. Így van ez rendjén,a fiatalok éljenek külön.
Szóval ezt gondoltam végig,amikor belépett az ajtón,ettől a gondolattól lettem sápadt.

Istenem,ne engedd,hogy ez a szörnyűség még egyszer megtörténjen,de kérlek engedd meg,hogy lányom Apókát felnevelhesse!


Megengedte: idén főiskolára megy!

KÖSZÖNÖM!