A szellem ereje nem ismer határokat!
„A lelkierő és a legmagasabb szintű agyműködés mindig együtt, közös funkciót alkotva lépnek fel. A léleknek azonban energiája van. Ennek az energiának a formája különbözik az idegsejtek potenciáljától, mely az axonpályák mentén terjed tova..."
(Wilder Penfield: The Mystery ofthe Mind)
Az univerzum különös hely. Efelől semmi kétség. Az idő plasztikus, a tér görbült, s a kauzalitás csupán egy szépséges álom; a táncoló részecskék és hullámok világában legalábbis minden bizonnyal.
Ez a kozmikus anyaméh nagyjából 20 milliárd év alatt (a becslések szerint ennyi idő telt el az ősrobbanás óta) legalább egy, komplexitását és titokzatosságát tekintve az univerzummal magával mindenkor összemérhető, talán azt meg is haladó teremtményt hozott világra.
Ez a teremtmény az emberi agy, az emberi szellem székhelye vagy oka (pontosan még nem tudni).
Elképesztően gyorsan, mintegy millió év alatt hatalmas kelésként fejlődött ki gerincvelőnk csúcsán. Szürkésfehér, lágy képződménnyé serdülve, mely úgy pihen koponyánk üregében, mint egy kofferba gyűrt takaró, korlátlan uralomra segített bennünket a földgolyón, s felnyitotta előttünk a tér és az idő csodáinak kapuját. Számos jel mutat arra, hogy agyunk - vagy szellemünk - egészen másfajta szárnyalás lehetőségét is magában hordja.
Nagyon valószínű, hogy a földön kívüli intelligenciák gondolkodási apparátusa egyetlen vonatkozásban sem egyszerűbb agyunknál, csak éppen mit sem tudunk felőlük. A homo sapiensé is épp elég bizarr, s elképzeléseink egyenlőre ezzel kapcsolatban is igen homályosak. Senki nem tud kézenfekvő magyarázatot adni arra, hogyan lehetnek képesek emberek nagy agyterületek (akár fél agy velejük) elvesztésével, a két agyfélteke szétválasztásával és más radikális beavatkozásokkal minden károsodás nélkül megbirkózni, ugyanakkor egy fejre mért ütésnek, de egy nyombél-operációnak(!) is mélyreható következményei lehetnek (a személyiség megváltozásától a különféle képességek és testi funkciók elvesztéséig).
Az emberi agy neuronjainak (idegsejtjeinek) számát körülbelül százmilliárdra becsülik, ami nagyjából megfelel egy közepes galaxisban található csillagok számának. Ehhez járulnak még a neuronokat támasztó, tartó és tápláló gliasejtek. A kapcsolódási lehetőségekre így aztán irdatlan nagy szám adódik, melyet egyes tudósok nagyságrendben a világmindenség összes atomjainak számához mérnek. Ez olyan érzékenységet jelent, hogy az agy vizuális érzékelést végző része akár egyetlen foton regisztrálására is képes lehet. Gondolkodási mechanizmusunk így potenciálisan az elemi részecskék világában zajló eseményeknek vevőállomása, ahol nincs se múlt, se jelen, se jövő, se okság. A folytatást későbbre hagyjuk.
Akárhogy is, a homlokunk mögött rejtőző mikrovilág, annak alapján, amit eddig megtudtunk róla - s ez elég kevés -, a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló.
Ezzel el is hagyjuk az agykutatás bámulatos világát, és figyelmünket a fantasztikumnak szenteljük, gazdagon kielégítve kíváncsiságunkat.
A fantasztikum szétzúzza tér és idő határait, mérhetetlen hullámokat vet, eggyé olvaszt a természettel, intuitív tudás birtokába juttat, s váratlanul titokzatos képességeket hoz napvilágra. Bevezetésképp vegyünk nagyítóüveg alá egy olyan jelenséget, amelyet mindenki átél egyszer anélkül, hogy jelentőségének tudatára ébredne: az intuitív tudást.
Ismerjük mindannyian. Az ember befordul egy utcasarkon, s hirtelen abszolút bizonyossággal érzi, hogy járt itt valaha, bár pontosan tudja, hogy nem így van. Részletekre „emlékszik vissza", vagy pontosan meg tudja mondani, milyen ház tűnik majd fel a kanyar után. Miután barátai vagy rokonai körében elmesélte élményeit, újra megfeledkezik róluk.
Mint minden megmagyarázhatatlan jelenségnél, itt is az a legfőbb gond, hogy e tudósítások igazságtartalmát miként ellenőrizhetnénk, lehetetlen ugyanis kényünk-kedvünk szerint laboratóriumban előidézni őket. A reinkarnáció irányába mutató okkult értelmezések nem különösebben járulnak hozzá a „komoly" tudomány érdeklődésének felkeltéséhez. E jelenségek fölötti komoly vita ráadásul több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszolhat, rögtön felmerül például osztályozásuk problémája.
De facto a tudatunkban felgyülemlett, újra és újra hozzáférhető információkat kellene emlékezetnek neveznünk. Ez a felfogás, bár nagyon előnyösnek látszik, sajnos a legkisebb mértékben sem igaz.
A rövid és a hosszú távú emlékezet megbízható fogalmak, ahogy az a tény is megbízható, hogy az emlékezettartalmakat az agy először elektromosan tárolja, majd elektrokémiai úton fixálja. Az emlékezet-fehérjék előállításának koncepciójában sincs semmi idegenszerűség.
Bár, mint most említettük, azzal sem vagyunk tisztában, mi zajlik agyunkban, a tekintetben mégis egyetértés uralkodik, hogy mit értsünk emlékezésen. Látunk, hallunk, szagolunk, ízlelünk, tapintunk, tapasztalunk, s minderre emlékezünk. Legalábbis részben. A túlnyomó rész tudatalattinkban arra vár, hogy felszínre törhessen, vagy különböző technikákkal - például mély hipnózissal - feltárják. Itt húzódik a kutatásokkal feltárt és a még ismeretlen területek határa.
Senki nem tudja például, hol is lakozik az emlékezet. Egy korábban már említett körülmény, nevezetesen az emlékezőtehetség viszonylag teljes fennmaradása még az egyik félteke szétroncsolódása esetén is arra utal, hogy az emlékezet nem lokálisan, inkább hologramszerűen tárolódik az agyban.
Emlékezetünk feladata úgy-ahogy világosnak látszik. Ez a világosság nyomban megrendül, amint azt a kérdést kell megvitatnunk, miként bitorolhatják agyunkat idegen „emlékezetnyomok". S megoldhatatlan dilemma elé állít bennünket az a tény - igenis tény -, hogy létezik valami olyasmi is, amit a jövőre való emlékezésnek nevezhetnénk.
Nem kevésbé bizarr élmény a szervetlen anyag „emlékezettartalmának" részesévé válni.
Állj - mondhatná valaki -, ez már túl nagy falat! A befogadásnak is vannak határai! A képzet, hogy a kődarab vagy az asztal valamire is emlékezhet, nyilvánvalóan túl van ezen a határon. Nem fordulhat elő, hogy szenzitív személyek úgy átérzik egy sziklatömb vagy egyéb tárgyak létét, mint más emberekét!
Mégis megtörtént!
1953-ban egy holland látnók, Gerard Croiset, semmi mást nem használva, csupán egy aprócska csontszilánkot véve kezébe pontosan leírta a barlangot, ahonnét a csont való, továbbá a barlang környékét, valaha élt lakóit és egy vallási ceremóniát, melyben a csontnak szerepe volt. Állításait a witwaterstrandi egyetem rektora - aki a csontot a lesothói barlangból birtokolta - a valósággal pontosan megegyezőnek találta.
Véletlen - gondolhatnánk. Honnan tudhatná a rektor, mi történt akkoriban. A látnokoknak megvannak a maguk trükkjei. Az efféle képességeket tüzetesebben meg kell vizsgálni. Ez is megtörtént. Lengyelországban a negyvenes években.
Stanislaw Poniatowski, a varsói egyetem néprajzprofesszora adott Stefan Ossowiecki lengyel mérnök kezébe először egy tizenötezer éves, a magdaléni korból való kődárdát, aki a lelet puszta érintése révén egy sor meghökkentő kijelentést tett. Ossowiecki, annak dacára, hogy teljesen járatlan volt a prehisztorikus archeológiában, részlet gazdag leírását adta a paleolit kori emberek életének, ruházatának, külsejének, életvitelének stb.
A következő év folyamán a mérnök a múzeum 32 tárgyába volt képes „beleképzelni" magát. Csontokból, horgokból, kőszerszámokból, kerámiafigurákból merített életszerű beszámolói egy szemtanú tudósításához voltak hasonlatosak. Több mint félmillió évet tekintett vissza az időben, látomásai átfogták a chelles-i, a mousteri, az aurignaci és a Neander¬völgyi kultúrát. A megjelenített objektumok közül igen sok semmiképp sem identifikálható egy laikus által.
Egy-egy tárgyat többször is kezébe fogva Ossowiecki egyre több korrekt részlettel szolgált. Kijelentései nem mindig egyeztek meg az archeológia akkori ismereteivel, viszont a halála utáni felfedezésekkel szinkronban voltak.
A kemény racionalisták még ebben az esetben is véletlenről beszélnek. Mi csak egy későbbi fejezetben említjük majd meg a véletlent, úgy tűnik, benne az univerzumnak valamiféle „humora" nyilvánul meg.
Az anorganikus anyag „emlékezete" ennél is találóbban mutatkozott meg egy kísérletben, amelyet Észak-Carolinában (USA) a Psychic Research Foundation-ban végeztek nemrégiben.
Az érzékszerveinken túli érzékelés demonstrálására régóta használják a kártyát (magyar kártyát, francia kártyát, tarot kártyát), ebben semmi új nincsen. A meglepő az, hogy egyes emberek alkalmasint egyedi „múltjuk" alapján is képesek megkülönböztetni üres kártyalapokat.
Kísérleti személyek a legszigorúbb ellenőrzés mellett képesek voltak megnyomatlan kártyalapokat a beléjük vésődött „sorsuk" - vagy nevezzük, ahogy akarjuk - alapján egyértelműen azonosítani.
Senki közönséges halandó nem választhatta külön ezeket a lapokat vagy kártyacsomagokat. Kiképzett nyomozókutyák is csődöt mondtak. Egyes kísérleti személyek viszont még arra is képesek voltak, hogy meghatározott kártyalapokat későbbi azonosítás végett lélekben megjelöljenek.
E tények ismeretében tovább már nem lehet lódítónak vagy neurotikusnak bélyegezni mindazokat, akik gonosz helyekről, házakról beszélnek, ahol az ember képtelen jól érezni magát.
Norman Emerson, a torontói egyetem (Kanada) archeológiaprofesszora nem tartja hazugnak e szenzitív személyiségeket. Épp ellenkezőleg.
George McMullen teherautó sofőrnek köszönhetően - aki ilyen képességekkel rendelkezik - sikerült lokalizálnia Emersonnak egy régi, föld alá süllyedt, indián házacskát. Ugyanígy mutatta meg McMullen Patrick Reed archeológusnak, hol található egy tizedik századi indián település cölöpkerítése. A sofőr minden esetben körüljárta a környezetétől egyébként semmiben nem különböző földdarabot, s eközben pontosan elmondta, mi fekszik a felszín alatt, s mi történt a régi időkben ott. Időközben az Egyesült Államokban, Ecuadorban, Franciaországban, Mexikóban és a Szovjetunióban számos régész vette igénybe efféle tehetségek szolgálatait. Igen nagy százalékban voltak eredményesek, és radikálisan csökkentették a nagyszabású kutatások és terméketlen próbaásatások költségeit.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szervetlen forrásból származó emlékezettartalmakat az arra képes személyek csak a tárggyal közvetlen kontaktusban, vagy legalábbis viszonylagos közelségből tudják fogni. Ezt állítja például Chorwin egy kísérlet kapcsán, melyben egy asszony papírlapokkal öt rétegben lefedett számjegyeket is képes volt kiolvasni, illetve pozíciójukat megadni oly módon, hogy ujjaival a legfelső íven végigsimított.
Belátható, hogy anyagi természetű közvetítőkkel az információtovábbítás, illetve információ felismerés terén a legnagyobb távolságok is áthidalhatók.
Mexikóban, a húszas években közszájon forgott egy bizonyos Maria Zierold neve. Mély hipnózisban tufatörmelék emléknyomait faggatva a tudományos ismeretekkel egyező adatok sokaságát hozta napvilágra.
Ezzel látszólag semmi újat nem mondtunk, valójában mégis. Zierold asszony tevékenységét Walter herceg, az American Society for Psychical Research elnöke vette nagyítóüveg alá. Vizsgálatai során a kísérleti személy képes volt egy lepecsételt borítékba zárt papírfecniről megállapítani, hogy az része egy palackpostára bízott levélnek. Sőt mi több, Zierold asszony pontos adatokkal szolgált a palack útnak indítójáról, akit az Azori-szigeteknél sodort partra az ár. A levél feladójának hitvese megerősítette Zierold asszony állításait.
Épp ilyen lenyűgöző hatást keltettek Maria Zierold kinyilatkoztatásai egy borítékba zárt levél kapcsán, melyet Walter herceg kapott barátjától.
Azzal lepte meg a herceget, hogy barátjának nem kevesebb, mint harmincnyolc ismertetőjegyét állapította meg. A levélben nem történt utalás a személyes tulajdonságokra, sőt egyes részleteknek maga a herceg sem volt tudatában. Helyességükről azonban postafordultával meggyőződhetett.
Még ha az élettelen tárgyak engramjának képzetét magunkévá tesszük is, nyilvánvaló, hogy bizonyos esetekben - amilyen az előző is - többről van szó.
Ezzel még ingoványosabb talajra merészkedünk: az emberi tudatban bármiféle pszichikai kapcsolat nélkül felbukkanó olyan emlékezetnyomokkal foglalkozunk, melyek távoli történésekre vonatkoznak.
1960 őszén történt. Michigan szövetségi államban, Woods Pointon a rendőrségi rádió egy rablótámadást jelentett.
Don Sabel rendőrtiszt és társa, Robert Sass járőr vette a jelentést, melyben enyhén szólva homályos volt a két tettes személyleírása. Az áldozatok - a Lambardi házaspár, akiknek otthonából tetemes mennyiségű készpénzt és ékszert vittek el - felindultságukban képtelenek voltak használható információkkal szolgálni.
Anélkül, hogy okát tudta volna adni, Sabel azt az utasítást adta, hogy forduljanak be kocsijukkal a Mack sugárútra. Ugyanilyen hirtelen elhatározásból állította meg a járőrkocsit, s ugrott oda egy férfihoz, aki épp egy étterembe készült belépni.
Rövid párbeszédet követően letartóztatta a férfit. A motozás során nagy összegű készpénzt, valamint Mrs. Lambardi karóráját találták nála. Kollégái még azt sem tudták, kit is keressenek, addigra Sabel már be is kísérte az őrszobára a gyanúsítottat.
Véletlen (megint csak véletlen!), gondolhatnánk. Igen, ha egyszeri esetről volna szó. Sabel azonban javarészt ilyen módon fogta el a tetteseket. És nem tévedett. Kitüntetéseinek és előléptetéseinek sora a bizonyíték. Ha Sabel egy idegent látszólag oktalanul faggatni kezdett, annak a szó valódi értelmében mélységes oka volt. Ő maga sem volt a miértnek tudaában - amelyet mi is legfeljebb csak gyaníthatunk.
Egy jó szimatú rendőr - mondják a szkeptikusok -, csakhogy akkor spontán felmerül a kérdés: vajon miben is áll az a bizonyos jó szimat, s miért nem rendelkezik vele a világ számtalan nyomozója, aki Sabelnél jobb megfigyelőképességgel, élesebb logikával, vagy éppen magasabb képesítéssel is föl van vértezve.
Kétségkívül jóval nehezebb racionális magyarázatot adni az efféle jelenségekre, ha megcáfolhatatlan a távolhatás ténye (Sabel nyomozó megérzéseinél nincs szó érdemleges távolságokról). A következő esemény kapcsán még relatív közelségről sem beszélhetünk.
A helyszín egy ünnepély Svédországban. Az esemény időpontja az 1759-es év. A ház, ahol az ünnepség zajlott, Stockholmtól háromnapi járásra volt, úgyhogy akár a Holdon is lehetett volna.
A társadalom krémje volt hivatalos az ünnepségre. A vendégek átadták magukat érzéseiknek, élvezték a privilegizált társadalmi osztály kiváltságait. Nem is lehetett volna jobb a hangulat, egészen hat óráig, amikor is a vendégek egyike rohamot kapott. „Tűz ütött ki Stockholmban" - kiáltotta izgatottan. A társaság tagjai döbbenten hallgatták. Honnan is tudhatná ezt? Akkoriban még nem léteztek kommunikációs eszközök. Majdcsak elhamvad az a tűz, egyébként sincs mit tenni ellene.
A vendég pánikba esett. „Egyre tovább terjed, egyre tovább!" - kiáltozta. „Egészen közel van már a házamhoz! Vége az otthonomnak!" Képtelen volt megnyugodni. Kétségbeesve, kezeit tördelve szaladgált a ház és az udvar között vagy két órán keresztül.
Szinte pontban nyolc órakor megnyugodott, s a következőket mondta: „A tüzet megfékezték. Hála Istennek!"
Amikor az egyik hölgyvendég az otthona felől érdeklődött, így szólt: „Már csak három ház választotta el a tűztől." Három nap múlva lovas küldönc érkezett a hírrel: valóban tűz ütött ki Stockholmban, szinte pontosan hat órakor. Ugyancsak pontosan nyolc órára fékezték meg - háromháznyira a pánikba esett vendég otthonától.
Abszolút hitelt és egyben különös távlatot ad a történet szereplőinek személye: a tüzet kiáltó vendég Emánuel Swedenborg volt. Máig a skandináv tudomány legnagyobbjai közt tartják számon. A krónikás, a tárgyilagos beszámoló szerzője Immanuel Kant.
És most vegyünk sorra egy olyan - megdöbbentő, de igaz - esetet, mely még az előzőn is túltesz, s leírása, ha lehet, még szilárdabb alapokon nyugszik. A dolog pikantériája, hogy először prekogníciónak tűnt (ami persze még több titkot rejt, csak könnyebben napirendre térnek fölötte).
A BOSTON GLOBE folyóirat olvasótermének faliórája éppen három órát mutatott, amikor Byron Somé újságíró felriadt álmából.
Borzasztó látomástól zúgott a feje, arra ébredt fel. Félelmetes benyomásokkal volt tele a lelke, hisz pár pillanattal korábban kegyetlen történések részese volt. A forró óceánba zuhant szerencsétlenek sikolya még fülében csengett. Megolvadt láva zúdult le a hegyről, tanyákat, falvakat, embereket temetve maga alá. Egy hatalmas robbanás az ég felé törő füst-, föld- és lángoszloppá változtatta a szigetet. A nemrég még virágzó sziget helyén fortyogó hullámok csaptak össze.
Immár éberen ült Somé a Globe szerkesztői szobájában; egyedül, fejét tenyerébe támasztva, emlékeitől fölzaklatva, amelyek - maradjunk ennyiben - nem a sajátjai voltak. Ha az övéi lettek volna, sem lehettek volna valóságosabbak. Bizonyos idő elteltével arra a következtetésre jutott, hogy szokatlanul élethű álomban volt része, s úgy döntött, a legjobb, amit tehet: ír egy sztorit belőle, tekintettel az uborkaszezonra.
Az ötletet tett követte, papírra vetette álmát. Oly elevenek, életszernek voltak emlékképei, hogy nem is gondolt az események kiszínezésére vagy dramatizálására. Egyszerűen csak rögzítette a jelenvaló erejével tudatából feltörő képeket. Látta a fortyogó láva és a gőzölgő tenger közé szorult, a félelemtől őrjöngő bennszülötteket (még a sziget nevét és földrajzi helyzetét is tudta: Pralape, Jáva közelében), látta, amint a vulkánkitörés ereje szinte fölszippantja a szigetet, házmagasságú hullámok ízzé-porrá zúzzák a hajókat, s az apokaliptikus természeti erők egyetlen bömbölő robaj lássál eltüntetik a Föld felszínéről a szigetnek mintegy a felét.
Amint az újságíró befejezte a munkáját, „FONTOS" felirattal asztalán hagyta a kéziratot, majd távozott a szerkesztőségből.
A következő nap reggelén félreértések sorozata kezdődött. A reggeli stáb szerkesztője az éjszakai órákban érkezett hírnek vélte Somé feljegyzéseit.
Mivel senki sem tudott a katasztrófáról, a szerkesztő úgy ítélte meg: itt a kedvező alkalom, a Globe exkluzív híradást közölhet egy világraszóló eseményről. Így került szalagcímként a Boston Globe első oldalára a Pralape-sziget pusztulásának története. A szerkesztő biztosítani akarta a Globe elsőbbségét, ezért a tudósítást átadta a sajtóügynökségnek, az pedig továbbította Amerika valamennyi lapjának. Röviden: ez volt 1883. augusztus 29-ének szenzációja.
A zűrzavar első jelei akkor kezdtek mutatkozni, amikor a médiák mohón, további részletekre kíváncsian ostromolni kezdték a Globe-ot. A lavinát elindító szerkesztő nem tudott semmit, Jáva térségéből nem jöttek hírek, Somé viszont nem volt fellelhető. Amikor a Globe kiadója még aznap éjszaka végre felkutatta őt, robbant a bomba.
Egy „álmot" közöltek és terjesztettek országszerte mint szenzációs tudósítást. Bebizonyosodott, hogy Pralape nevű sziget még csak nem is létezik. Some-ot azonnal elbocsátották.
A valótlan hír közzétételével a sajtóügynökség is kellemetlen helyzetbe kerülvén, azonnali konferenciát hívott össze az érdekeltek részvételével, hogy valamiféle kiutat találjanak a kutyaszorítóból. Félő volt, hogy a világ rajtuk fog nevetni, s az egész amerikai sajtót hatalmas presztízsveszteség éri.
A BOSTON GLOBE késznek mutatkozott felhörpinteni a feketelevest, s címoldalán ismertetni a valós helyzetet.
Erre azonban nem került sor. A természet kimentette az újságot történetének legnagyobb baklövéséből. Az Egyesült Államok nyugati partjait szokatlanul magas tengerhullámok érték el. A világ számos tájáról érkeztek hírek egy az Indiai ¬óceán térségében lezajlott elképzelhetetlen méretű katasztrófáról. Ezrek váltak a soha nem látott méretű szökőár áldozatává, sok hajó tűnt el.
Míg a BOSTON GLOBE-nál némiképp meggyőző magyarázaton törték a fejüket, más újságoknál már töredékek jelentek meg egy - ha lehet - még titokzatosabb katasztrófáról. Újabb és újabb hírek szivárogtak ki.
Az ausztrálok jelentették, hogy a levegő úgy rezgett náluk, mint ágyútűzkor szokás. Erős hullámzás ostromolta Mexikó és Dél-Amerika partjait is.
Egy árhullám söpört végig az egész földgolyón. Az emberiség története során ilyet addig még nem tapasztaltak.
Néhány napra rá már tudni lehetett, mi is történt valójában. A térségből a világ különböző kikötőibe érkező hajók legénysége fényt derített az igazságra.
A Krakatau-sziget eltűnéséről meséltek. A Föld kérgét felszaggató vulkánkitörés, s a benyomuló víz okozta robbanás sodorta el, melynek rengéshullámai az egész Földön érezhetők voltak, s a levegőben kialakult lökéshullám háromszor megkerülte a Földet, a tudományos világ ámulatára.
Az újságok rögtön tudták, hogy ez minden idők legnagyobb szenzációja. A BOSTON GLOBE-nál is tudták.
Ahelyett, hogy Somé látomását visszavonták volna, az események alakulása folytán az újságíró úgy tűnt fel, mint az az ember, aki a Sunda Streetről mindenkit megelőzve tudósított a világvégéhez hasonlítható természeti katasztrófáról.
Információi eredetéről tartózkodóan hallgattak.
A pre-ismeret feketén-fehéren világszerte napvilágot látott az esemény bekövetkezte előtt. Cáfolhatatlanul, kőkeményen.
Na nem egészen. A történet cáfolhatatlan ugyan, de itt - a látszat ellenére - nem pre-ismeretről van szó.
Az első rengések 1883. augusztus 27-én érték Krakatau szigetét. A rá következő napon szaggatta fel a világszerte észlelt robbanás, és augusztus 29-én merült a sziget fele a hullámokba.
A pokoli jelenetek megtörténtük pillanatában jelentek meg Somé tudatában. A Föld fél kerületének megfelelő távolságból. Úgy gondolják most egyesek: telepátia, semmi egyéb.
Ha „csak" telepátiáról volna szó, az is épp elegendő alap volna a részletesebb - csak éppen más szempontú-vizsgálathoz, de itt éppen szó sincs telepátiáról. Legalábbis nem kizárólagosan. A telepátia ugyanis nem ad magyarázatot a különös, teljesen ismeretlen Pralape névre.
Ez a diszkrepancia sok éven át nyitott kérdés maradt. Megoldása arra is rávilágít, hogy Somé „Krakatau-látomása" több kell legyen távoli eseményekre vonatkozó igaz álomnál. Ez az emberi szellem, valamint a térbe-időbe vésett információk áthatását célzó vizsgálódásaink következő lépcsőfoka.
Sok évvel az események után a Holland Történelmi Társaság egy régi képeslapot juttatott el Somenak, amelyen eredeti nevén nevezték Krakataut.
A név - sejthettük - Pralape. Vegyünk mély lélegzetet. Agyunk - vagy szellemünk - láthatólag képes az információkat úgy fogni és magának feldolgozni, hogy azok teljességét ragadja meg.
„Emlékezünk" olyan eseményekre, amelyeknél nem voltunk jelen, és más emberekkel vagy akár más tárgyakkal estek meg.
És „emlékképeink vannak" a jövőről!
(Viktor Farkas, Tények és talányok)
„A lelkierő és a legmagasabb szintű agyműködés mindig együtt, közös funkciót alkotva lépnek fel. A léleknek azonban energiája van. Ennek az energiának a formája különbözik az idegsejtek potenciáljától, mely az axonpályák mentén terjed tova..."
(Wilder Penfield: The Mystery ofthe Mind)
Az univerzum különös hely. Efelől semmi kétség. Az idő plasztikus, a tér görbült, s a kauzalitás csupán egy szépséges álom; a táncoló részecskék és hullámok világában legalábbis minden bizonnyal.
Ez a kozmikus anyaméh nagyjából 20 milliárd év alatt (a becslések szerint ennyi idő telt el az ősrobbanás óta) legalább egy, komplexitását és titokzatosságát tekintve az univerzummal magával mindenkor összemérhető, talán azt meg is haladó teremtményt hozott világra.
Ez a teremtmény az emberi agy, az emberi szellem székhelye vagy oka (pontosan még nem tudni).
Elképesztően gyorsan, mintegy millió év alatt hatalmas kelésként fejlődött ki gerincvelőnk csúcsán. Szürkésfehér, lágy képződménnyé serdülve, mely úgy pihen koponyánk üregében, mint egy kofferba gyűrt takaró, korlátlan uralomra segített bennünket a földgolyón, s felnyitotta előttünk a tér és az idő csodáinak kapuját. Számos jel mutat arra, hogy agyunk - vagy szellemünk - egészen másfajta szárnyalás lehetőségét is magában hordja.
Nagyon valószínű, hogy a földön kívüli intelligenciák gondolkodási apparátusa egyetlen vonatkozásban sem egyszerűbb agyunknál, csak éppen mit sem tudunk felőlük. A homo sapiensé is épp elég bizarr, s elképzeléseink egyenlőre ezzel kapcsolatban is igen homályosak. Senki nem tud kézenfekvő magyarázatot adni arra, hogyan lehetnek képesek emberek nagy agyterületek (akár fél agy velejük) elvesztésével, a két agyfélteke szétválasztásával és más radikális beavatkozásokkal minden károsodás nélkül megbirkózni, ugyanakkor egy fejre mért ütésnek, de egy nyombél-operációnak(!) is mélyreható következményei lehetnek (a személyiség megváltozásától a különféle képességek és testi funkciók elvesztéséig).
Az emberi agy neuronjainak (idegsejtjeinek) számát körülbelül százmilliárdra becsülik, ami nagyjából megfelel egy közepes galaxisban található csillagok számának. Ehhez járulnak még a neuronokat támasztó, tartó és tápláló gliasejtek. A kapcsolódási lehetőségekre így aztán irdatlan nagy szám adódik, melyet egyes tudósok nagyságrendben a világmindenség összes atomjainak számához mérnek. Ez olyan érzékenységet jelent, hogy az agy vizuális érzékelést végző része akár egyetlen foton regisztrálására is képes lehet. Gondolkodási mechanizmusunk így potenciálisan az elemi részecskék világában zajló eseményeknek vevőállomása, ahol nincs se múlt, se jelen, se jövő, se okság. A folytatást későbbre hagyjuk.
Akárhogy is, a homlokunk mögött rejtőző mikrovilág, annak alapján, amit eddig megtudtunk róla - s ez elég kevés -, a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló.
Ezzel el is hagyjuk az agykutatás bámulatos világát, és figyelmünket a fantasztikumnak szenteljük, gazdagon kielégítve kíváncsiságunkat.
A fantasztikum szétzúzza tér és idő határait, mérhetetlen hullámokat vet, eggyé olvaszt a természettel, intuitív tudás birtokába juttat, s váratlanul titokzatos képességeket hoz napvilágra. Bevezetésképp vegyünk nagyítóüveg alá egy olyan jelenséget, amelyet mindenki átél egyszer anélkül, hogy jelentőségének tudatára ébredne: az intuitív tudást.
Ismerjük mindannyian. Az ember befordul egy utcasarkon, s hirtelen abszolút bizonyossággal érzi, hogy járt itt valaha, bár pontosan tudja, hogy nem így van. Részletekre „emlékszik vissza", vagy pontosan meg tudja mondani, milyen ház tűnik majd fel a kanyar után. Miután barátai vagy rokonai körében elmesélte élményeit, újra megfeledkezik róluk.
Mint minden megmagyarázhatatlan jelenségnél, itt is az a legfőbb gond, hogy e tudósítások igazságtartalmát miként ellenőrizhetnénk, lehetetlen ugyanis kényünk-kedvünk szerint laboratóriumban előidézni őket. A reinkarnáció irányába mutató okkult értelmezések nem különösebben járulnak hozzá a „komoly" tudomány érdeklődésének felkeltéséhez. E jelenségek fölötti komoly vita ráadásul több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszolhat, rögtön felmerül például osztályozásuk problémája.
De facto a tudatunkban felgyülemlett, újra és újra hozzáférhető információkat kellene emlékezetnek neveznünk. Ez a felfogás, bár nagyon előnyösnek látszik, sajnos a legkisebb mértékben sem igaz.
A rövid és a hosszú távú emlékezet megbízható fogalmak, ahogy az a tény is megbízható, hogy az emlékezettartalmakat az agy először elektromosan tárolja, majd elektrokémiai úton fixálja. Az emlékezet-fehérjék előállításának koncepciójában sincs semmi idegenszerűség.
Bár, mint most említettük, azzal sem vagyunk tisztában, mi zajlik agyunkban, a tekintetben mégis egyetértés uralkodik, hogy mit értsünk emlékezésen. Látunk, hallunk, szagolunk, ízlelünk, tapintunk, tapasztalunk, s minderre emlékezünk. Legalábbis részben. A túlnyomó rész tudatalattinkban arra vár, hogy felszínre törhessen, vagy különböző technikákkal - például mély hipnózissal - feltárják. Itt húzódik a kutatásokkal feltárt és a még ismeretlen területek határa.
Senki nem tudja például, hol is lakozik az emlékezet. Egy korábban már említett körülmény, nevezetesen az emlékezőtehetség viszonylag teljes fennmaradása még az egyik félteke szétroncsolódása esetén is arra utal, hogy az emlékezet nem lokálisan, inkább hologramszerűen tárolódik az agyban.
Emlékezetünk feladata úgy-ahogy világosnak látszik. Ez a világosság nyomban megrendül, amint azt a kérdést kell megvitatnunk, miként bitorolhatják agyunkat idegen „emlékezetnyomok". S megoldhatatlan dilemma elé állít bennünket az a tény - igenis tény -, hogy létezik valami olyasmi is, amit a jövőre való emlékezésnek nevezhetnénk.
Nem kevésbé bizarr élmény a szervetlen anyag „emlékezettartalmának" részesévé válni.
Állj - mondhatná valaki -, ez már túl nagy falat! A befogadásnak is vannak határai! A képzet, hogy a kődarab vagy az asztal valamire is emlékezhet, nyilvánvalóan túl van ezen a határon. Nem fordulhat elő, hogy szenzitív személyek úgy átérzik egy sziklatömb vagy egyéb tárgyak létét, mint más emberekét!
Mégis megtörtént!
1953-ban egy holland látnók, Gerard Croiset, semmi mást nem használva, csupán egy aprócska csontszilánkot véve kezébe pontosan leírta a barlangot, ahonnét a csont való, továbbá a barlang környékét, valaha élt lakóit és egy vallási ceremóniát, melyben a csontnak szerepe volt. Állításait a witwaterstrandi egyetem rektora - aki a csontot a lesothói barlangból birtokolta - a valósággal pontosan megegyezőnek találta.
Véletlen - gondolhatnánk. Honnan tudhatná a rektor, mi történt akkoriban. A látnokoknak megvannak a maguk trükkjei. Az efféle képességeket tüzetesebben meg kell vizsgálni. Ez is megtörtént. Lengyelországban a negyvenes években.
Stanislaw Poniatowski, a varsói egyetem néprajzprofesszora adott Stefan Ossowiecki lengyel mérnök kezébe először egy tizenötezer éves, a magdaléni korból való kődárdát, aki a lelet puszta érintése révén egy sor meghökkentő kijelentést tett. Ossowiecki, annak dacára, hogy teljesen járatlan volt a prehisztorikus archeológiában, részlet gazdag leírását adta a paleolit kori emberek életének, ruházatának, külsejének, életvitelének stb.
A következő év folyamán a mérnök a múzeum 32 tárgyába volt képes „beleképzelni" magát. Csontokból, horgokból, kőszerszámokból, kerámiafigurákból merített életszerű beszámolói egy szemtanú tudósításához voltak hasonlatosak. Több mint félmillió évet tekintett vissza az időben, látomásai átfogták a chelles-i, a mousteri, az aurignaci és a Neander¬völgyi kultúrát. A megjelenített objektumok közül igen sok semmiképp sem identifikálható egy laikus által.
Egy-egy tárgyat többször is kezébe fogva Ossowiecki egyre több korrekt részlettel szolgált. Kijelentései nem mindig egyeztek meg az archeológia akkori ismereteivel, viszont a halála utáni felfedezésekkel szinkronban voltak.
A kemény racionalisták még ebben az esetben is véletlenről beszélnek. Mi csak egy későbbi fejezetben említjük majd meg a véletlent, úgy tűnik, benne az univerzumnak valamiféle „humora" nyilvánul meg.
Az anorganikus anyag „emlékezete" ennél is találóbban mutatkozott meg egy kísérletben, amelyet Észak-Carolinában (USA) a Psychic Research Foundation-ban végeztek nemrégiben.
Az érzékszerveinken túli érzékelés demonstrálására régóta használják a kártyát (magyar kártyát, francia kártyát, tarot kártyát), ebben semmi új nincsen. A meglepő az, hogy egyes emberek alkalmasint egyedi „múltjuk" alapján is képesek megkülönböztetni üres kártyalapokat.
Kísérleti személyek a legszigorúbb ellenőrzés mellett képesek voltak megnyomatlan kártyalapokat a beléjük vésődött „sorsuk" - vagy nevezzük, ahogy akarjuk - alapján egyértelműen azonosítani.
Senki közönséges halandó nem választhatta külön ezeket a lapokat vagy kártyacsomagokat. Kiképzett nyomozókutyák is csődöt mondtak. Egyes kísérleti személyek viszont még arra is képesek voltak, hogy meghatározott kártyalapokat későbbi azonosítás végett lélekben megjelöljenek.
E tények ismeretében tovább már nem lehet lódítónak vagy neurotikusnak bélyegezni mindazokat, akik gonosz helyekről, házakról beszélnek, ahol az ember képtelen jól érezni magát.
Norman Emerson, a torontói egyetem (Kanada) archeológiaprofesszora nem tartja hazugnak e szenzitív személyiségeket. Épp ellenkezőleg.
George McMullen teherautó sofőrnek köszönhetően - aki ilyen képességekkel rendelkezik - sikerült lokalizálnia Emersonnak egy régi, föld alá süllyedt, indián házacskát. Ugyanígy mutatta meg McMullen Patrick Reed archeológusnak, hol található egy tizedik századi indián település cölöpkerítése. A sofőr minden esetben körüljárta a környezetétől egyébként semmiben nem különböző földdarabot, s eközben pontosan elmondta, mi fekszik a felszín alatt, s mi történt a régi időkben ott. Időközben az Egyesült Államokban, Ecuadorban, Franciaországban, Mexikóban és a Szovjetunióban számos régész vette igénybe efféle tehetségek szolgálatait. Igen nagy százalékban voltak eredményesek, és radikálisan csökkentették a nagyszabású kutatások és terméketlen próbaásatások költségeit.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szervetlen forrásból származó emlékezettartalmakat az arra képes személyek csak a tárggyal közvetlen kontaktusban, vagy legalábbis viszonylagos közelségből tudják fogni. Ezt állítja például Chorwin egy kísérlet kapcsán, melyben egy asszony papírlapokkal öt rétegben lefedett számjegyeket is képes volt kiolvasni, illetve pozíciójukat megadni oly módon, hogy ujjaival a legfelső íven végigsimított.
Belátható, hogy anyagi természetű közvetítőkkel az információtovábbítás, illetve információ felismerés terén a legnagyobb távolságok is áthidalhatók.
Mexikóban, a húszas években közszájon forgott egy bizonyos Maria Zierold neve. Mély hipnózisban tufatörmelék emléknyomait faggatva a tudományos ismeretekkel egyező adatok sokaságát hozta napvilágra.
Ezzel látszólag semmi újat nem mondtunk, valójában mégis. Zierold asszony tevékenységét Walter herceg, az American Society for Psychical Research elnöke vette nagyítóüveg alá. Vizsgálatai során a kísérleti személy képes volt egy lepecsételt borítékba zárt papírfecniről megállapítani, hogy az része egy palackpostára bízott levélnek. Sőt mi több, Zierold asszony pontos adatokkal szolgált a palack útnak indítójáról, akit az Azori-szigeteknél sodort partra az ár. A levél feladójának hitvese megerősítette Zierold asszony állításait.
Épp ilyen lenyűgöző hatást keltettek Maria Zierold kinyilatkoztatásai egy borítékba zárt levél kapcsán, melyet Walter herceg kapott barátjától.
Azzal lepte meg a herceget, hogy barátjának nem kevesebb, mint harmincnyolc ismertetőjegyét állapította meg. A levélben nem történt utalás a személyes tulajdonságokra, sőt egyes részleteknek maga a herceg sem volt tudatában. Helyességükről azonban postafordultával meggyőződhetett.
Még ha az élettelen tárgyak engramjának képzetét magunkévá tesszük is, nyilvánvaló, hogy bizonyos esetekben - amilyen az előző is - többről van szó.
Ezzel még ingoványosabb talajra merészkedünk: az emberi tudatban bármiféle pszichikai kapcsolat nélkül felbukkanó olyan emlékezetnyomokkal foglalkozunk, melyek távoli történésekre vonatkoznak.
1960 őszén történt. Michigan szövetségi államban, Woods Pointon a rendőrségi rádió egy rablótámadást jelentett.
Don Sabel rendőrtiszt és társa, Robert Sass járőr vette a jelentést, melyben enyhén szólva homályos volt a két tettes személyleírása. Az áldozatok - a Lambardi házaspár, akiknek otthonából tetemes mennyiségű készpénzt és ékszert vittek el - felindultságukban képtelenek voltak használható információkkal szolgálni.
Anélkül, hogy okát tudta volna adni, Sabel azt az utasítást adta, hogy forduljanak be kocsijukkal a Mack sugárútra. Ugyanilyen hirtelen elhatározásból állította meg a járőrkocsit, s ugrott oda egy férfihoz, aki épp egy étterembe készült belépni.
Rövid párbeszédet követően letartóztatta a férfit. A motozás során nagy összegű készpénzt, valamint Mrs. Lambardi karóráját találták nála. Kollégái még azt sem tudták, kit is keressenek, addigra Sabel már be is kísérte az őrszobára a gyanúsítottat.
Véletlen (megint csak véletlen!), gondolhatnánk. Igen, ha egyszeri esetről volna szó. Sabel azonban javarészt ilyen módon fogta el a tetteseket. És nem tévedett. Kitüntetéseinek és előléptetéseinek sora a bizonyíték. Ha Sabel egy idegent látszólag oktalanul faggatni kezdett, annak a szó valódi értelmében mélységes oka volt. Ő maga sem volt a miértnek tudaában - amelyet mi is legfeljebb csak gyaníthatunk.
Egy jó szimatú rendőr - mondják a szkeptikusok -, csakhogy akkor spontán felmerül a kérdés: vajon miben is áll az a bizonyos jó szimat, s miért nem rendelkezik vele a világ számtalan nyomozója, aki Sabelnél jobb megfigyelőképességgel, élesebb logikával, vagy éppen magasabb képesítéssel is föl van vértezve.
Kétségkívül jóval nehezebb racionális magyarázatot adni az efféle jelenségekre, ha megcáfolhatatlan a távolhatás ténye (Sabel nyomozó megérzéseinél nincs szó érdemleges távolságokról). A következő esemény kapcsán még relatív közelségről sem beszélhetünk.
A helyszín egy ünnepély Svédországban. Az esemény időpontja az 1759-es év. A ház, ahol az ünnepség zajlott, Stockholmtól háromnapi járásra volt, úgyhogy akár a Holdon is lehetett volna.
A társadalom krémje volt hivatalos az ünnepségre. A vendégek átadták magukat érzéseiknek, élvezték a privilegizált társadalmi osztály kiváltságait. Nem is lehetett volna jobb a hangulat, egészen hat óráig, amikor is a vendégek egyike rohamot kapott. „Tűz ütött ki Stockholmban" - kiáltotta izgatottan. A társaság tagjai döbbenten hallgatták. Honnan is tudhatná ezt? Akkoriban még nem léteztek kommunikációs eszközök. Majdcsak elhamvad az a tűz, egyébként sincs mit tenni ellene.
A vendég pánikba esett. „Egyre tovább terjed, egyre tovább!" - kiáltozta. „Egészen közel van már a házamhoz! Vége az otthonomnak!" Képtelen volt megnyugodni. Kétségbeesve, kezeit tördelve szaladgált a ház és az udvar között vagy két órán keresztül.
Szinte pontban nyolc órakor megnyugodott, s a következőket mondta: „A tüzet megfékezték. Hála Istennek!"
Amikor az egyik hölgyvendég az otthona felől érdeklődött, így szólt: „Már csak három ház választotta el a tűztől." Három nap múlva lovas küldönc érkezett a hírrel: valóban tűz ütött ki Stockholmban, szinte pontosan hat órakor. Ugyancsak pontosan nyolc órára fékezték meg - háromháznyira a pánikba esett vendég otthonától.
Abszolút hitelt és egyben különös távlatot ad a történet szereplőinek személye: a tüzet kiáltó vendég Emánuel Swedenborg volt. Máig a skandináv tudomány legnagyobbjai közt tartják számon. A krónikás, a tárgyilagos beszámoló szerzője Immanuel Kant.
És most vegyünk sorra egy olyan - megdöbbentő, de igaz - esetet, mely még az előzőn is túltesz, s leírása, ha lehet, még szilárdabb alapokon nyugszik. A dolog pikantériája, hogy először prekogníciónak tűnt (ami persze még több titkot rejt, csak könnyebben napirendre térnek fölötte).
A BOSTON GLOBE folyóirat olvasótermének faliórája éppen három órát mutatott, amikor Byron Somé újságíró felriadt álmából.
Borzasztó látomástól zúgott a feje, arra ébredt fel. Félelmetes benyomásokkal volt tele a lelke, hisz pár pillanattal korábban kegyetlen történések részese volt. A forró óceánba zuhant szerencsétlenek sikolya még fülében csengett. Megolvadt láva zúdult le a hegyről, tanyákat, falvakat, embereket temetve maga alá. Egy hatalmas robbanás az ég felé törő füst-, föld- és lángoszloppá változtatta a szigetet. A nemrég még virágzó sziget helyén fortyogó hullámok csaptak össze.
Immár éberen ült Somé a Globe szerkesztői szobájában; egyedül, fejét tenyerébe támasztva, emlékeitől fölzaklatva, amelyek - maradjunk ennyiben - nem a sajátjai voltak. Ha az övéi lettek volna, sem lehettek volna valóságosabbak. Bizonyos idő elteltével arra a következtetésre jutott, hogy szokatlanul élethű álomban volt része, s úgy döntött, a legjobb, amit tehet: ír egy sztorit belőle, tekintettel az uborkaszezonra.
Az ötletet tett követte, papírra vetette álmát. Oly elevenek, életszernek voltak emlékképei, hogy nem is gondolt az események kiszínezésére vagy dramatizálására. Egyszerűen csak rögzítette a jelenvaló erejével tudatából feltörő képeket. Látta a fortyogó láva és a gőzölgő tenger közé szorult, a félelemtől őrjöngő bennszülötteket (még a sziget nevét és földrajzi helyzetét is tudta: Pralape, Jáva közelében), látta, amint a vulkánkitörés ereje szinte fölszippantja a szigetet, házmagasságú hullámok ízzé-porrá zúzzák a hajókat, s az apokaliptikus természeti erők egyetlen bömbölő robaj lássál eltüntetik a Föld felszínéről a szigetnek mintegy a felét.
Amint az újságíró befejezte a munkáját, „FONTOS" felirattal asztalán hagyta a kéziratot, majd távozott a szerkesztőségből.
A következő nap reggelén félreértések sorozata kezdődött. A reggeli stáb szerkesztője az éjszakai órákban érkezett hírnek vélte Somé feljegyzéseit.
Mivel senki sem tudott a katasztrófáról, a szerkesztő úgy ítélte meg: itt a kedvező alkalom, a Globe exkluzív híradást közölhet egy világraszóló eseményről. Így került szalagcímként a Boston Globe első oldalára a Pralape-sziget pusztulásának története. A szerkesztő biztosítani akarta a Globe elsőbbségét, ezért a tudósítást átadta a sajtóügynökségnek, az pedig továbbította Amerika valamennyi lapjának. Röviden: ez volt 1883. augusztus 29-ének szenzációja.
A zűrzavar első jelei akkor kezdtek mutatkozni, amikor a médiák mohón, további részletekre kíváncsian ostromolni kezdték a Globe-ot. A lavinát elindító szerkesztő nem tudott semmit, Jáva térségéből nem jöttek hírek, Somé viszont nem volt fellelhető. Amikor a Globe kiadója még aznap éjszaka végre felkutatta őt, robbant a bomba.
Egy „álmot" közöltek és terjesztettek országszerte mint szenzációs tudósítást. Bebizonyosodott, hogy Pralape nevű sziget még csak nem is létezik. Some-ot azonnal elbocsátották.
A valótlan hír közzétételével a sajtóügynökség is kellemetlen helyzetbe kerülvén, azonnali konferenciát hívott össze az érdekeltek részvételével, hogy valamiféle kiutat találjanak a kutyaszorítóból. Félő volt, hogy a világ rajtuk fog nevetni, s az egész amerikai sajtót hatalmas presztízsveszteség éri.
A BOSTON GLOBE késznek mutatkozott felhörpinteni a feketelevest, s címoldalán ismertetni a valós helyzetet.
Erre azonban nem került sor. A természet kimentette az újságot történetének legnagyobb baklövéséből. Az Egyesült Államok nyugati partjait szokatlanul magas tengerhullámok érték el. A világ számos tájáról érkeztek hírek egy az Indiai ¬óceán térségében lezajlott elképzelhetetlen méretű katasztrófáról. Ezrek váltak a soha nem látott méretű szökőár áldozatává, sok hajó tűnt el.
Míg a BOSTON GLOBE-nál némiképp meggyőző magyarázaton törték a fejüket, más újságoknál már töredékek jelentek meg egy - ha lehet - még titokzatosabb katasztrófáról. Újabb és újabb hírek szivárogtak ki.
Az ausztrálok jelentették, hogy a levegő úgy rezgett náluk, mint ágyútűzkor szokás. Erős hullámzás ostromolta Mexikó és Dél-Amerika partjait is.
Egy árhullám söpört végig az egész földgolyón. Az emberiség története során ilyet addig még nem tapasztaltak.
Néhány napra rá már tudni lehetett, mi is történt valójában. A térségből a világ különböző kikötőibe érkező hajók legénysége fényt derített az igazságra.
A Krakatau-sziget eltűnéséről meséltek. A Föld kérgét felszaggató vulkánkitörés, s a benyomuló víz okozta robbanás sodorta el, melynek rengéshullámai az egész Földön érezhetők voltak, s a levegőben kialakult lökéshullám háromszor megkerülte a Földet, a tudományos világ ámulatára.
Az újságok rögtön tudták, hogy ez minden idők legnagyobb szenzációja. A BOSTON GLOBE-nál is tudták.
Ahelyett, hogy Somé látomását visszavonták volna, az események alakulása folytán az újságíró úgy tűnt fel, mint az az ember, aki a Sunda Streetről mindenkit megelőzve tudósított a világvégéhez hasonlítható természeti katasztrófáról.
Információi eredetéről tartózkodóan hallgattak.
A pre-ismeret feketén-fehéren világszerte napvilágot látott az esemény bekövetkezte előtt. Cáfolhatatlanul, kőkeményen.
Na nem egészen. A történet cáfolhatatlan ugyan, de itt - a látszat ellenére - nem pre-ismeretről van szó.
Az első rengések 1883. augusztus 27-én érték Krakatau szigetét. A rá következő napon szaggatta fel a világszerte észlelt robbanás, és augusztus 29-én merült a sziget fele a hullámokba.
A pokoli jelenetek megtörténtük pillanatában jelentek meg Somé tudatában. A Föld fél kerületének megfelelő távolságból. Úgy gondolják most egyesek: telepátia, semmi egyéb.
Ha „csak" telepátiáról volna szó, az is épp elegendő alap volna a részletesebb - csak éppen más szempontú-vizsgálathoz, de itt éppen szó sincs telepátiáról. Legalábbis nem kizárólagosan. A telepátia ugyanis nem ad magyarázatot a különös, teljesen ismeretlen Pralape névre.
Ez a diszkrepancia sok éven át nyitott kérdés maradt. Megoldása arra is rávilágít, hogy Somé „Krakatau-látomása" több kell legyen távoli eseményekre vonatkozó igaz álomnál. Ez az emberi szellem, valamint a térbe-időbe vésett információk áthatását célzó vizsgálódásaink következő lépcsőfoka.
Sok évvel az események után a Holland Történelmi Társaság egy régi képeslapot juttatott el Somenak, amelyen eredeti nevén nevezték Krakataut.
A név - sejthettük - Pralape. Vegyünk mély lélegzetet. Agyunk - vagy szellemünk - láthatólag képes az információkat úgy fogni és magának feldolgozni, hogy azok teljességét ragadja meg.
„Emlékezünk" olyan eseményekre, amelyeknél nem voltunk jelen, és más emberekkel vagy akár más tárgyakkal estek meg.
És „emlékképeink vannak" a jövőről!
(Viktor Farkas, Tények és talányok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése